VI. Megmozdul az állókép

Praxinoszkóp

Mint látjuk, ekkorra minden találmány egy irányba haladt, fejlesztésük felgyorsult, mind valamilyen módon az emberi látás forradalmi változását előidéző mozgókép megjelenését készítette elő.

Emile Reynaud (1844-1918) nemcsak továbbfejlesztette, de színházi előadássá avatta a zootrópot. 1877-ben szabadalmaztatta praxinoszkópját, a tökéletesített csodadobot, amit az 1878-as világkiállításon mindjárt „honorable” dicsérettel tüntettek ki.[71] A praxinoszkópban nem közvetlenül nézzük a rajzolt papírcsíkot, hanem egy tükörben annak tükörképét látjuk. A henger csodadobénál sokkal alacsonyabb falán nincsenek nyílások, viszont a henger közepére, a belső tengely köré sokszögben elhelyezett tükröket tesznek. A dob belső oldalán van a képcsík, s minden tükörlap szegmenshez tartozik egy képfázis. A tükör és a rajzok egyszerre forognak körbe, s a néző ugyan mindig más tükörbe pillant forgás közben, de nyugodt képet lát, mert az egyik kép felét már a másik tükörben látható képpel kiegészítve, egységként érzékeli. Ez az eszköz a korábbi zökkenő-döccenő, oldalazóan zavaros mozgású képsorozatokkal szemben képes a megszakítatlanság, a folyamatos mozgás érzetét kelteni. Mivel a forgatótengely tetején színes ernyős kis gyertyatartót is elhelyezett, ezáltal pótlólagos fényforráshoz juttatta a képeket, ami szintén javította az összhatást.


Azt a kezdettől fogva jelen lévő vágyat, hogy a képsorozatokat több ember élvezhesse egyszerre, első ízben Reynaud teljesítette be, amikor kidolgozta a praxinoszkóp-színházat (1879), majd ennek nyomán a praxinoszkóp-vetítőt (1882). A praxinoszkóp-színház újdonsága, hogy a mozgó jelenetek egy színházi díszletben játszódnak. A díszlet a játékdoboz felnyitható, rögzíthető tetejében helyezkedik el, a néző egyszerre látja a mozgást és mögötte a statikus díszletet. Két kereten keresztül nézünk bele egy tükörbe, a hátsó keretben lévő tükör azonban középen nincs foncsorozva, átláthatunk rajta. A nézőhöz közelebb eső keret (általában dobozfedél) első oldalára fel van festve egy színes kép, pl. egy cirkuszporond zsúfolt nézőtérrel, ami tükröződik a hátsó kereten lévő tükörben. Ha a praxinoszkóp akrobatát mutat, az összhatás komplett cirkuszi mutatvány. Ezúttal Reynaud a képeket fekete alapra festi, ami két előnnyel jár. A képek közötti fekete mező helyettesíti a „normál” zootrópokban használatos rések közötti fekete sávot, vagyis a képek közötti megszakítást, ami az utóképhatáshoz szükséges. Másrészt pedig az az üveglap, amin az animált képek és a díszlet egymásra épül, a fekete felület miatt tükrözővé válik, ami egyedülálló játékot eredményez. A praxinoszkóp-színházakat házi használatra is meg lehetett vásárolni, az E. Mazo nevű párizsi cég katalógus alapján szállította a kért ábrakombinációkat.[72]


Innen már csak egy lépés a praxinoszkóp-vetítő, ami ki is vetítette a keretet és a mozgó képet. Egy dupla laterna magica egyik fénynyalábjával egy keretül szolgáló üveg állóképet vetített, a vetítőfény egy másik nyalábjával pedig egy tükörfüzér segítségével az üveglapocskákra festett praxinoszkóp-képsort világította meg. A tükrökben visszavert képsort a vetítőoptikával fókuszálva éles képként tudta kivetíteni.[73] A falon egyszerre jelent meg az állókép és benne a mozgó figura, de a praxinoszkóp-henger korlátozott mérete csak rövid mozgások vetítését engedte meg. Már csak egy bakarasznyira van a közönség előtti mozgóképvetítés, a mozi. De más területeken is e felé közelítünk. Amikor Reynaud 1889-ben megnyitotta a szintén a praxinoszkóp alapelvén nyugvó optikai színházát, már 26 év állt mögötte, amit szakadatlan optikai kutatásokkal, kísérletekkel töltött, hogy a mozgások vetítését megoldja. Az optikai színházhoz a nagy újdonságot, a celluloidot használta fel. Hosszú, a szélein perforált celluloid-szalagra festette fel a képeket. A perforáció segítségével akadálytalanul továbbíthatta a képcsíkot, tehát a képek nem remegtek, nem ugráltak vetítés közben. A háttérképekhez több vetítőt is használt, sőt a képcsíkokra kis fémnyelvecskéket erősített, amelyek elektromos kapcsolóval beindították a képhez passzoló hangeffektust. Képzeljük el a nézők elképedését, amikor pl. Pierrot-t hátba vágják, s a képpel szinkronban hallható maga az ütés is, sőt a hatás fokozhatatlan lehetett, amikor Pierrot még egy dalt is elénekelt Colombinának.[74] Az optikai színház 10-15 perces rajz-trükkfilmeket vetített, Reynaud-t nem kísértette meg a kronofotográfiák csábereje, ő maga rajzolta, festette a jeleneteket tartalmazó képcsíkokat, egyenként többszáz képpel.[75] Reynaud előadásai tették talán a legtöbbet azért, hogy a párizsi közönség nyitottá váljon a későbbi mozifilm-vetítésekre, hiszen a rajzok jól megvilágított figurái mozognak, futnak, ugrálnak, táncolnak, sírnak és nevetnek, mint a való életben. 1894-es Egy kabin körül című negyedórás előadása például rendkívül bonyolult történet: egy strand fürdőzőit látjuk, akik mókáznak, a sirályok röpködnek, majd megjelenik egy párizsi házaspár, a hölgynek rögtön udvarolni kezd egy gavallér, de pórul jár, mert a férj farba rúgja, amikor az meglesi a kabinban vetkőző feleségét. [76]

Reynaud 1892-től a Musée Grévinben óriási sikerrel vetítette rajzfilmjeit. 1892 és 1900 között Pantomimes lumineuses nevű játékai 12.800 előadást értek meg (naponta 5-6 vetítés zajlott), 500.000 jegy kelt el. Hiába, hogy Reynaud-nak óriási a szerepe a mozi sikerében, mégis éppen a mozi megjelenése teszi tönkre az optikai színházat. 1900- ban fel kell adnia vállalkozását, s csalódottságában egy depressziós estén felszerelése nagy részét a Szajnába dobja.[77] Maradt neki az utókor tisztelete, valamint az, hogy Jacques Tati az Hulot úr nyaral (1951) című filmjébe beillesztette az Egy kabin körül című jelenetet.[78]


71 Uo. 21-29. o.

72 Rudolf Skopec: i. m. 23. o.

73 Az üveglapokat 45 fokos szögben egy forgatható fémabroncsra erősítik, ennek a közepén helyezkedik el a tükörfüzér. Georg Füsslin: i. m. 85-86. o.

74 Georg Füsslin: i. m. 88. o. A kor másik nagy filmes konstruktőrének, Edisonnak is az volt a nagy ambíciója, hogy összekapcsolja a fonográfot és a filmvetítést és így „komplett operákat” közvetíthessen. [-]: A villamos tachiszkóp és a kinetoszkóp. De Natuur, 1895. Id. hely, 109. o.

75 Georg Füsslin részletesen felsorolja a filmek fennmaradt adatait: a 15 perces Szegény Pierrot (1891) például 36 méteres volt és 500 képből állt, de volt 50 méteres, 700 képes szalagja is. (i. m. 88. o.)

76 Nemeskürty István: i. m. 18. o.

77 Mindössze két filmje, a Szegény Pierrot és az Egy kabin körül marad meg. Szerencsére depressziója nem tartott soká, 1902-ben újabb szabadalmat nyújt ugyanis be, két év alatt kidolgozza a sztereó-praxinoszkóphoz szükséges felvevő-, majd a vetítőkészüléket. Pénze viszont nem lévén a gyártásra, csak a prototípus készül el. Georg Füsslin: i. m. 90. o.

78 Nemeskürty István: i. m. 18. o.