A megnyitón Lajta Gábor beszéde hangzott el:
Dozvald János: Út önmagamhoz című kiállítása elé
Melyik valóságos? Sőt: melyik a valóságosabb? A hajó az utcai lefolyócsatorna alján vagy a fasor a csányi határban? A H betűt formázó aszfaltrepedés vagy a mélyen alászálló felhő a szűk Dob utcában? A ’Megállni tilos’-tábla a vízzel telt földbarázdákban vagy az aszfaltba süllyedt s ugyancsak vízzel telt cipőnyomok? Csakhogy nem találós kérdések Dozvald János fotói, hanem költői képek. A költészetben érhette tetten legelébb az ember, hogy a valóság se nem ez és se nem az, hanem valami más – az, amire a művészet mutat. Amit a művészet megidéz.
Mert a valóságra csak mutatni lehet. A valóság nem a realitás.
A barázda, az aszfalt, a tábla, a felhő, az út, a fasor, a csatorna, a hajó: realitás. Mindez együtt pedig: valóság. De képesek vagyunk-e egységben látni mindent? Alig-alig. Teljes érzékelésünknek és gondolkodásunknak együttvéve is csak felvillanásai, „bepillantásai” lehetnek a valóság felé.
Dozvald János fotói ilyen felvillanások, de nevezhetjük őket capriccióknak is, goyai, Huszárik Zoltán-i értelemben. Szeszélyek – az elme csapongásainak leképezései. A képeknek nincs egyetlen témájuk – legfeljebb kedvenc visszatérő motívumok tűnnek fel, mint a cipő, a lábnyom –, hiszen az elme csapongásának témája nem a tárgy maga, hanem a dolgok közötti kapcsolat. A kapcsolatot a dolgokhoz fűződő személyesség teremti meg. Dozvald nem médiaszenzációkra éhes sajtófotós, aki kívülről tekint motívumára; a tárgyakhoz s a helyszínekhez személyes viszony, tapasztalat, érzelem fűzi.
Dozvald fotósként is írói fejjel gondolkodik, verbalizálja a képet, s még a leghétköznapibb tárgyat is gondolattal tölti meg. Egykori diaporámakészítőként a diaképek egymásra és egymás mellé rétegezésével eleve a dolgok közti összefüggés volt a témája, s mostanában sincs ez másként, csak épp az idő mintegy besűrűsödött, egy-egy képbe préselődött, s nincs már látható előzménye és következménye – csupán az alkotó és a néző tudatában. Vagyis önmagában hordozza időbeli előzményét és következményét; nem kibontva, hanem lepecsételve az így enigmatikusabbá váló jelentést.
Noha képeit nem fűzi össze monomániás témaválasztás és jelentés, a fotográfus mégis felfedi érdeklődésének irányait: a politikai és a társadalmi ’klíma’ például hol egészen direkten (Változtatásaink a rendszeren, Átmenet), hol rejtőzködőbben (Valami dereng) megjelenik a fényképeken. Érdeklődésének következő területe a filozofáló, az életút állomásain tűnődő ember – az alkotó maga – aki látszólag stabilan áll a kibillent perpektívájú épület peremén, szemközt a végtelennel (az Utolsó egyetem című képen). Fotóinak harmadik csoportját a természet és a város jelentéktelennek tűnő részletei inspirálják: ezeken az alkotó összefüggésekre éhes tekintetének kiélesített koncentráltsága mutatkozik meg. Ám akárhány képtárgya legyen is Dozvald Jánosnak, mindegyiket áthatják-átformálják a tudatos asszociációk, s ilyen értelemben a képek témája inkább az elmeműködés maga.
Dozvald János szerencsétlensége és szerencséje egyaránt az, hogy a fotográfia átmeneti korában él. Azért szerencsétlensége (s ebben mindannyian osztozunk, akik a technikával bármilyen területen kapcsolatba kerültünk), mert sokszorosát kellett megtanulnia a szakmából, azokhoz képest, akik egy megállapodott kor szülöttei. A diaporáma művelőjeként a diafényképezés, a fotókémia, a montírozás, a vetítés- és hangtechnika tökéletes mesterévé képezte magát, hogy aztán a vetítőgépeitől is megválva a legelsők között jelentse ki: „Többé nem fűzök filmet a fényképezőgépembe!”. Azonban paradox módon éppen a digitális technika lett az a szerencsés momentum, ami „utolérte” Dozvaldot, illetve az általa képviselt gondolkodás- és munkamódszert, melynek a lényege, ahogy ő maga írja: „…érzéki élmények katalizálására törő, formaesztétikailag is hangsúlyos utómunka.” Az utómunka hangsúlyozása fontos, hiszen ennek segítségével éppen a fotó hagyományos dokumentáló funkcióját, a riportázsét, a jókor jó helyen levés értékét cseréli föl (egészíti ki) a konstruálás, feldolgozás, átalakítás eszköztárával; mindazzal, amit korábban is már szinte ugyanígy művelt. A különbség a technikain túl csekélynek látszik, ám annál lényegbevágóbb, s mára már akár közhelynek is tekinthető: a digitális fotón a valóság és valódiság többé nem bizonyíték és nem bizonyítható. Természetesen a fénykép érzéki-optikai leképezése révén nem tűnt el a látvány szépsége sem, s még a dokumentáló funkció is működik (a sajtófotók, a tévéképek is még makacsul közvetítik a „valóságot”, hiszen akarjuk azt hinni, hogy amit látunk, az valóság) ám Dozvald János számára, azt hiszem, amit lát, sohasem „A” valóság, hanem pusztán ilyen vagy olyan realitás, amelyen egyéniségének makacsul ironikus, olykor szarkasztikus, de a végén mindig megbocsátó, sőt együttérző karakterét felszikráztatja.
Lajta Gábor
2011 március 3.
