Halálának híre szinte mindenütt a kuriózum számba menő adattal jelent meg: életének 104-ik évében hunyt el szolnoki otthonában. Páratlan életkor, érthető a csodálkozás, különösen azoktól, akik nem álltak hozzá igazán közel vagy akik nem ismerik pontosan, mit is jelent Tabák Lajos a magyar fotográfiában.
Ugyanis Tabák Lajos személyisége nem azért érdekes, mert annyi évet megélt, hanem azért, ahogyan megélte ezt a több mint évszázadot.
Mindig a saját feje után ment. Szívós következetességgel kereste és találta meg a szabad cselekvés – néha-néha bizony nagyon szűk – mezsgyéjét, szegénységben eltelt erdélyi gyerekkorában, ifjú tisztviselőként és szocdemként már Magyarországon, sőt, még a munkaszolgálat és hosszú hadifogság időnként pokoli körülményei között is.
Ahogyan a maga feje után ment a fotográfiában is, öntudatlanul és önállóan találta meg a szolnoki külvárosban az 1920-as években a modern, avantgárd szociofotó kifejezőeszközeit. Úgy fényképezett, ahogyan a legjobbak Németországban és az USA-ban, de tőlük teljesen függetlenül. Itthon a Kassák Lajos köré csoportosult útkeresőkkel rokonította önállóan kialakított stílusa. Kassák – a máig sem kellően ismert és becsült avantgárd „pápa” – értékelte Tabák merész, hatásos képeit, ő pedig mindenféle rendszerek gyanakvásával és neheztelésével dacolva állt ki 1945 előtt és után is mestere mellett. A Tabák szervezte s a csendőrség betiltotta 1932-es szolnoki fotókiállítás után fogdába került mester és tanítványa is. A szervezőtől, lévén helybéli, minden negatívját és képét is elkobozták. Világszínvonalú fotóművészi életműve zömét megsemmisítették. Csak két üvegnegatívja került elő 1945 után a belügy vezette Kassák-aktából.
Sok-sok szenvedés, a halállal való többszöri szembenézés után 1948-ban térhetett haza a háborúból, hadifogságból. A lakását teljesen kifosztották, ami még megmaradt az egykori csendőrakció után s ami azután halmozódott fel – negatív, fénykép, publikációk: hazai és külföldi lapok, katalógusok, könyvek, amelyekben szerepelt -, mind-mind odalett. Ennél nagyobb veszteség nem érhet fényképészt. Tabák Lajossal nehéz élete során tán csak egyszer, akkor fordult elő, hogy úgy igazán nekikeseredett. Egy darabig nem vett a kezébe kamerát, amúgy is beszippantotta az iparszervezés lendülete az 1940-es évek végén. Ebben is a saját feje után ment, a rá jellemző szelídséggel, de következetesen utasította el a kádereknek járó budai villát, a szolgálati autót, s hadakozott az esztelen magyar gyapottermesztés ellen. Csak az 1954 áprilisi amnesztia mentette meg a retorzióktól. Aztán még igazgatott cukorgyárat, s nyugdíjasként komolyan vette a neki ajánlott szakszervezeti funkciót, s megvívott egy-egy dolgozó érdekéért a hivatalokkal, párt- és tanácsi hatalmasságokkal. Alig várták, hogy visszavonuljon.
Ő pedig zöldfülű, agilis hetvenesként – már igazán szabadon – belevetette magát megint a fényképezésbe, s aprólékos, rá jellemző szívóssággal gyűjtögette szétvert életműve cserepeit. Tárlatok, előadások, könyvek sorjáznak azóta róla és tőle. 101 évesen még azt felelte kissé gondterhelten egyik hogyléte iránt érdeklődő ifjabb kortársának: „Köszönöm, jól vagyok Gyurikám, csak kapkodok.” Kiadványt készített elő éppen, és az egyik egyetemen készült előadást tartani ugyanis.
Egy ízben azt találtam írni vele kapcsolatban, hogy jobb sokáig élni. Most hozzáteszem: csakis úgy, azzal a derűvel és konokul szelíd elszántsággal, ahogyan Tabák Lajos élt, több mint 103 éven át.
Szarka Klára
(Ez az írás megjelenik a Fotómozaik decemberi számában.)
