VII. Lexikon


anamorfózis (ana = együtt, morphosis = alak, forma)
Erősen torzított kép, amely első ránézésre felismerhetetlen. Ha viszont egy bizonyos szögből nézzük vagy egy tükröződő felületre vetítjük a torzképet, a vonalak értelmezhető rajzzá állnak össze. Az első anamorfikus rajz, egy gyermekfej, Leonardótól származik (Codex Atlanticus). Jean Francois Niceron minorita szerzetes La perspective curieuse ou magie artificielle des effets merveilleux (Párizs, 1638) című könyve klasszifikálta az anamorfózis-típusokat, megkülönbözteti az optikai, a katoptrikus és a dioptrikus anamorfózist.

anorthoscope (anortho, gr. = elrendez, helyreigazít, skopeo, gr. = nézni)
Az anortoszkópikus phenakisztoszkópot Plateau dolgozta ki 1828-ban, a következők szerint. Két egymással ellentétes irányban forgó, egy bizonyos távolságból fedésbe hozott korongot konstruált. Az egyik – áttetsző – korongra 16, torzított (anamorfikus) figura rajzát helyezi el, amelyek egy folyamatos mozgás fázisait testesítik meg. A másik – matt, fekete – korongon négy derékszögű rés van. Ha hátulról egy fényforrással átvilágítjuk a transzparens korong egyik meghatározott képkivágását és a két korong sebességét 4:1 arányban állítjuk be, akkor az egymásra következő képek és a rések mindig ugyanazon a megvilágított helyen találkoznak egymással, s a forgási sebesség arányának köszönhetően az anamorfikusan torzított figurákat helyes állásúként láthatjuk.

camera lucida (camera, gr. = kamra, lux, gr. = fény)
Willam Hyde Wollaston (1766–1828) angol fizikus és kémikus 1806-ban konstruálta, a camera obscura elvének felhasználásával. Voltaképpen egy prizmával ellátott, hordozható rajzkészülék azok számára, akik nem rendelkeztek elegendő rajztehetséggel, de mégis rajzolni akartak. Ha a művész belenézett a négyoldalú prizmába (melynek oldalai 135 fokos szöget zártak be), egyszerre látta vízszintesen az ábrázolandó tárgyat, lefelé tekintve pedig a tárgy rajzpapírra vetített képét. A vetített kép kontúrjait ónrúddal körberajzolva lehetett a képet rögzíteni a papíron. Továbbfejlesztett változata volt az ún. graphic telescope (Cornelius Varley, 1809 k.) és az optigraph (Thomas Jones találmánya, amelyet úgy hirdettek, hogy „három percnél rövidebb idő alatt tökéletes perspektivikus képet lehet vele rajzolni”.) Fox Talbot is használta tájképrajzolásra.


camera obscura (sötét szoba, sötét kamra)
A camera obscura jelenség lényege, hogy ha egy elsötétített szobában apró lyukat vágunk a falba, a szemben lévő falon megjelenik a külvilág kicsinyített, fordított állású képe. A reneszánsz és az újkor optikai kutatásainak egyik inspirálója a camera obscura. A nyílásba konkáv és konvex lencséket szereltek, hogy a tárgyakat kicsinyíthessék vagy nagyíthassák, leírták a tükrök alkalmazásának hasznát, s felismerték, hogy a szerkezet a napfogyatkozás megfigyelésén kívül topográfiai rajzok készítéséhez is használható. A camera obscura a rajzolók, festők mindennapi segédeszköze lett, s a jelenség élvezete nyilvános camera obscurákban szórakoztató célokat is szolgált. A camera obscura lett az az eszköz, amelyet a fény írta képek rögzítésére, a világ képeinek mechanikus megörökítésére felhasználtak.

ceroplasztika (viaszportré, halotti maszk)
A mechanizált portrékészítés egyik fajtája. A viaszportrék, családi képek jelentős előnyének számított plaszticitásuk. Sokszor pecsétnyomókba helyezték el a tulajdonos portréját. Bár a viasz pecsétnyomók mintázata a használat során gyakran deformálódott, mégis ez volt az első olyan módszer, amellyel tetszés szerinti számban lehetett a portrét sokszorosítani.


choreutoszkóp (L. S. Beale, 1866)
Mozgások ábrázolására képes laterna magica lemez. Különálló, egyenként megfestett mozgásfázis-képekből áll, amit egy redőnyzár lökésszerűen mozdít el. Beale így ábrázolta egy táncoló csontváz mozgásának hat fázisát. Mivel a képek közötti váltás láthatatlanul megy végbe, az a benyomás keletkezik, hogy a csontváz maga mozog. Egyik változata a slipping slide (Ziehbilder), azaz váltó diakép, amelyben pl. a szamár és az ember feje felcserélhető. Liesegang a következőképpen osztályozta őket: 1. gyors húzással váltható a két különböző – azonos üveglemezre festett – kép. 2. egy állóképnek csak egy bizonyos részlete változik meg, ez esetben a két különböző kép két üvegen található. 3. A gyors váltás során egy részt eltakarnak, egy másik részletet feltárnak. A csúszka fekete fedőfestése hol az egyik, hol a másik fázist engedi látni.

diaphanoráma (diafán, gr. = áttetsző)
Az áttetsző lámpaernyők festésével foglalkozó Franz Niklaus König, 1811 körül, svájci tájakat ábrázoló, vízfestékkel papírra festett transzparens képeit úgy mutatta be, hogy az olajjal több helyen áttetszővé tett papírt hátulról világította meg egy sötét helyiségben. A 85x120 cm-es képeket König – a vásári képmutogatók tradícióját követve – kommentárokkal is ellátta.


dioráma (dia, gr. = át, horama, gr. = látvány) (Louis Jacques Mandé Daguerre, 1822)
Színházszerű mutatvány, amely bonyolult világítási módszerekkel a kép idő- és térbeli változását tudja érzékeltetni. A képet egy olajjal, viasszal átitatott, ezért transzparens vászonra festették, mögötte egy sor színezett, vékony selyemből készített további vászon helyezkedett el, amiket zsinórral mozgattak. A képeket rávetülő és hátulról érkező, különböző színű szűrőkkel és fényterelőkkel irányított olajégőkkel, petróleumlámpákkal világítottak meg. A rendkívül bonyolult világítási apparátussal elérték, hogy a képben érzékeltethetőek lettek bizonyos mozgások: felhők vonulása, vízesések, ködgomolygás, érkező vihar, s a reggeltől estig tartó fényváltozások. A 12 órányi napváltozást 15 perc alatt mutatták be, majd az egész nézőtér elfordult és a következő képpel kezdődött minden elölről. Daguerre 1834-től „kettős effektusú” (Doppeleffekt) diorámákat mutatott be. A vászon elülső és hátsó oldalára egyaránt felfestett egy képet, hátulra általában éjszakai jelenetet. Az elülső oldalra festett képet ráeső fényben mutatta be, a hátoldalra festettet pedig hátulról világította. Az ötlet alapja az az optikai tény, hogy a komplementer színek egymást kölcsönösen feketévé egészítik ki. Ha a hátoldalon például egy szerzetes-figura gyenge zöld színnel volt felfestve, a néző sem elölről, sem hátulról világítva nem láthatta. De ha hátulról piros szűrőn keresztül világítottak, a figura feketére színeződött, tehát láthatóvá vált. Ha több szerzetest festettek egymás mellé, és sorban egymás után megvilágították őket, olyan hatást kaptak, mintha lassan benépesülne a templombelső.

Eidophusikon (eidos, gr. = alak, forma, physis, gr. = természetes)
Philippe Jacques de Loutherbourg (Strasbourg, 1740 –?) festő, a Francia Akadémia tagja, 1771-től a londoni Drury Lane színház szcenikusa. Számos újítás fűződött a nevéhez, mozgó tárgyakat, bonyolult világítási effekteket alkalmazott, egyszerre használt vetítőernyőket, színezett diákat, reflektorokat és transzparens képeket. 1781-ben saját házában mutatta be Eidophusikon című produkcióját. A csemballómuzsikával aláfestett előadásban látható volt London napkeltekor, Tanger délben, Nápoly alkonyatkor, a Földközi-tenger holdfényben, valamint a megfelelő hangeffektusokkal, villámlással kísért tengeri vihar. A képek 2x2,5 méteresek voltak, s az idő változását mozgó, folyamatosan változtatott világítással, színes üvegfilterekkel sikerült ábrázolnia Loutherbourgnak. A mechanikus színház hatáselemeit is felhasználta, bábukat, természetes tárgyakat is alkalmazott.

fizionotrász (Gilles Louis Chrétien, 1784)
Pantográffal készített mechanikus portré. A fizionotrász-készítő szerkezet egy faládában elhelyezett pantográfból és egy célkereszttel ellátott csőből állt, a rajzoló a csövet mintegy távcsőként használva végigvezette a fejtámasz segítségével rögzített modell arcvonásai mentén, a pantográf karja pedig megfelelő áttétellel rárajzolta a portrét a láda belsejébe szögelt papírlapra. Ily módon két perc alatt elkészült a kontúr, majd a rajzoló kitöltötte a kontúrokat, megrajzolta az arc és a ruha részleteit. Ezt a „nagy vonalak”-nak (grand trait) nevezett rajzot szintén pantográf segítségével kicsinyítették, azaz rézlemezre rajzolták át és rézkarcot készítettek. A rézkarc az igényelt pontosság mellett alkalmat teremtett a kellő részletezettségre is, hiszen az aprólékos vésés a finom árnyalatokat is meg tudta teremteni.

fotoskulptur (automatikus szobor) (Francois Willème, 1860)
Az automatikus szobor alapja az a felismerés, hogy bármely test összekötött élrajzainak összege domborulatot ad, a körvonalakat pedig megkaphatjuk a tárgy különböző szögekből felvett fotográfiái segítségével. A székbe kötözött modellt körbevették 8-12-16 fényképezőgéppel, ezekkel egyszerre készítettek róla portréképet, majd egy bonyolult, pantográfhoz hasonlatos szerkezettel a különféle oldali nézeteket gipsztömbbe karcolták.

georáma (Delanglard, 1826)
Földgolyó-modell, amelynek alapötlete, hogy a földet nem egy gömb külső, hanem belső palástján célszerű ábrázolni, különben, ha nagy a gömb, akkor nem lehet áttekinteni, ha kicsi, nem ábrázolhatóak jól a részletek. A 30 méter átmérőjű georámában két, lépcsővel összekötött platformot helyeztek el, a föld felszínét pedig vászonra, vízfestékkel festették meg. Továbbfejlesztett változata volt a The Great Globe, James Wyld kartográfus találmánya. Wyld a földgolyó 6000 gipszlapból álló modelljét állította össze, amely négy egymás feletti plattformról nézhető végig. A modellt egy kör alakú épületben mutatták be, Londonban a Leicester Square-en 1851–62 között.

Kaiserpanorama (August Fuhrmann, 1880-as évek)
A nagyméretű farondella 25 nézőnek tette lehetővé egyszerre a sztereó élvezetét. A rondella körül foglalhattak helyet a látogatók, minden széknél volt egy sztereónéző lyukpár. A látogatók 50 kézzel színezett sztereó üvegdiát nézhettek végig egymás után, a félpercenkénti képváltásra csengettyűhang figyelmeztetett, a képeket óraszerkezettel továbbították, a következő nézőke elé. Az üvegdiákat hátulról világították át (petróleummal, gázzal, később villannyal), ami fokozta a mélység érzetét. Fuhrmann 250 filiálét működtetett, a vállalkozás részére a világ minden részén készülő képanyag folyamatosan cirkulált közöttük. Fuhrmann találmánya túlélte konsturálóját, egészen 1939-ig működött Berlinben.


kaleidoszkóp (David Brewster, 1815)
A kaleidoszkóp távcsőhöz hasonlatos tárgy, melynek egyik végén betekintve folyamatosan változó, szimmetrikus formákat látunk. Ha két sík tükröt bizonyos szögben egymás felé fordítunk, akkor a két tükör közé helyezett tárgynak, például egy egyszerű papírdarabnak többszörösen visszavert képét láthatjuk a tükrökben. Minél hegyesebb szögben állítjuk be a két tükröt, annál több visszaverődést láthatunk. Megfelelően megválasztott szöggel elérhetjük, hogy a szimmetrikus visszaverődés folytán egy teljesen szabályos csillagszerű alakzatot láthatunk, bármilyen szabálytalan alakú is az eredetileg tükröztetett tárgy.

képmutogató (Bänkelsänger)
Egy életnagyságnál nagyobb vászonra általában nyolc kis képet festettek fel, amelyek egy történet jeleneteit ábrázolták. A vászon előtt egy padon énekes mutatta sorra pálcájával a képeket és sípláda kísérete mellett énekelte, kántálta a versbe szedett történetet. A (zömmel rém-) történet célja mindig a megindítás, a borzalomkeltés, az erkölcsi javítás. Az énekes előadás után prózában is elmondta az erkölcsi tanulságokat hordozó történetet, segédei pedig a nyomtatott szöveget árusították.

kinematofor (Ernst Planck, 1900 k.)
A praxinoszkóp variánsa, amit kurblival lehetett forgatni, ill. későbbi változata motorral hajtott.

kinematográf (kiné, gr. = mozgás, graphosz, gr. = írni) vagy bioskop (bios = élet, skopeosz = látni) (Louis Jean és Auguste Marie Louis Nicolas Lumière, 1895)
Egyszerre felvevőkamera, másolóberendezés és vetítőszerkezet. Egy filmszalagot, amelyen sorozatfelvételek vannak, egy nyílás elé továbbítunk, amelynek nagysága megegyezik az egyes felvételek nagyságával. Minden kép egy-egy pillanatig időzik az ablak előtt, majd a következő kép ugrik a helyére. Egy vetítőszerkezet a képet erősen felnagyítva vetíti ki a vászonra.

kineográf (Daumenkino, zsebkineográf, hüvelykmozi, flicked books, thumb books, folioscope, flip books, pocket cinematograph) (J. B. Linnet, 1868)
Alapgondolata, hogy a mozgásfázisoknak a szem előtt olyan gyorsan kell követniük egymást, ami valódi mozgás érzetét kelti. Linnet minden mozdulatfázist külön papírra rajzolt vagy nyomtatott, a lapokat pedig egy kis könyvecskébe fogta össze. A bal kézben tartott könyvet jobb hüvelykujjal pergetve lehet végignézni. Linnett kineográfja akkor lett üzletileg is siker, amikor a fotográfia nyomdai sokszorosítása lehetővé vált. Jeles események, híres emberek egyaránt megjelentek ezeken a pillanatképeken. A századfordulón már tömegméretben gyártották, utcán árusították, használták reklámcélokra is. Voltak kifejezetten kineográfok előállítására szakosodott cégek, közülük a leghíresebb Max Skladanowsky, aki „valódi” kinematográfiai sorozatfelvételeket készít egy kifejezetten e célra kifejlesztett felvevőgéppel.

kinetográf (William Kennedy Laurie Dickson, 1894)
Dickson a fonográfhoz hasonló készüléket konstruált, amellyel a mozgó képeket folyamatosan lehet felvenni, méghozzá az új találmány, a flexibilis celluloidfilm segítségével. A kinetográffal másodpercenként 20–40 felvételt lehet készíteni. Dickson a 70 mm-es filmet felezi, perforációval látja el, hogy a kamera pontosabban, akadálytalanabbul továbbíthassa.

kinetoszkóp (kiné, gr. = mozgás, skopeo, gr. = nézni) (Thomas Alva Edison, 1893)
A kinetoszkóp egyetlen néző által használható szekrény. Pénzbedobás után egy 10-15 méteres filmszalagot játszik le, amit a nézőke fölé hajolva nézhet végig a kíváncsi. Az Edison-cég egyperces látványosságai Amerika után egész Európát is bejárták, Budapestre is eljutottak.

kinitorama
A kulisszaperspektíva még színházszerűbbé tett változata. Kartonfigurákat helyeznek el a térben, amelyeket át lehet húzni, mozgatni a színen.

kukucskálódoboz (Guckkasten, peep show, boîte d’optique)
Már a kora újkori vásár-ábrázolásokon találkozhatunk azzal az egyszerű, hosszúkás fadobozzal, amelybe egy résen benézve ismeretlen tájak képét, városokat, épületeket lehetett megpillantani. Később a dobozba nagyítóüveg került, a képeket néha üvegere néha papírra festették, olajmécsessel világították át vagy nappali fényben mutatták. A kukucskálódoboz alapelve, hogy egy doboz elé ülve és a dobozba egy szűk nyíláson betekintve a betekintőnyílással szemközti oldalon elhelyezett kép különös mélységet, perspektívát nyer. A vásári mutatványosok kommentárjaival, magyarázataival kiegészítve a guckkastenek az információközvetítés és a szórakoztatás különös elegyét nyújtották, amit a mágikus élmény varázsa is fűszerezett.

ködkép (dissolving views) (Henry Langdon Childe, 1836)
Childe kettős vetítőszerkezetével úgy dolgozott, hogy az egyik lencse által vetített kép fokozatosan elhalványult, míg a másik lencsével sugárzott kép fokozatosan megerősödött. Egy-egy tájkép fényhatásainak változását lehetett ily módon megmutatni, tehát az állóképek időbeli folyamatainak ábrázolására használhatták. Mivel az eltűnő és a helyére lépő képet egy ideig egyszerre lehetett látni, a látvány alaktalan ködkép hatását keltette.


kromatróp
A kaleidoszkóp-élményen alapuló játék. Egy fakeretben vagy dobozban két, egymással ellentétes irányban forgatott, rendkívül színes ornamentikával díszített üveglapot helyeztek el, amelyek színkombinációi a forgatással állandóan változtak. Ezek a játékok a 19. században óriási választékban álltak rendelkezésre.



kronofotográfia
A fotográfia kezdettől törekedett arra, hogy meg tudja ragadni a „pillanatot”. Kézenfekvő ötlet volt hát, hogy a különböző sztroboszkópikus szerkezetekhez felhasznált mozgásfázis-rajzokat fotográfiákkal helyettesítsék. A fotográfia azonban csak akkor tudta utolérni a megmozdított képek fejlődését, amikor technikailag lehetségessé vált pillanatfelvételek készítése. 1871, vagyis a nagyobb fényérzékenységű szárazlemezek feltalálása után már csak technikai kérdés egy olyan fényképezőgép megépítése, ami sorozatképek készítésére alkalmas. A kronofotográfia – vagyis a mozgások fényképezése – tudományos célja a mozgás elemekre bontása, ezen elemek tanulmányozása. Legfőbb alakjai Jules Janssen, Etienne-Jules Marey, Ottomar Anschütz és Eadweard Muybridge voltak.

kulisszaperspektíva (Faltperspektive, Faltdiorama, Kulissentheater, areaorama, telescopic view, concertina peepshow, diorama optique, folioscope)
Több, megfelelő távolságban egymás mögé helyezett papírkulissza-kép, amiket nem dobozba helyeznek, hanem papír- vagy szövetcsíkkal egymáshoz erősítenek. Ha a harmonikaként összehajtogatott képsorozatot kihúzzuk, függőlegesen lelógatjuk, fölé hajolva a középre helyezett lyukon keresztül a guckkastenhez hasonló, színházszerű mélységet kapunk. Mivel a szem így nagyon közel kerül a perspektívalátványhoz, voltaképp egy alagútszerű, extrém térhatás alakul ki, s épp ez a perspektívaélmény ad többletet a guckkastenhez képest.

laterna magica
Bár a vetítés első ábrázolása 1420-ból származik, a laterna magica teljesen kifejlett formájának megjelenése mégis csak a 17. század közepére tehető. A vetítő szerkezet legismertebb ábrázolása 1671-ben Athanasius Kircher Ars magna lucis et umbrae című művében jelent meg. Alapja egy kis dobozka, amibe fényforrást (gyertyát, mécsest) helyeznek. A beleépített homorú tükör biztosította a fénynyaláb párhuzamosságát, s egy lencse a falra vetítette a fényt. Kezdetben a képet magára a homorú tükörre festették, így azonban mindig csak egy képet mutathattak be. 1654-ben Andreas Tacquet festette először a képet a homorú tükör és a vetítő lencse közé helyezett üveglapokra, amivel megteremtette a képcsere lehetőségét. A laterna magicával történő vetítés lehetőségei sokáig nagyon korlátozottak maradtak, lassan fejlődtek ki olyan áttetsző festékek, amivel üvegre lehetett festeni. A kétlencsés objektív alapvető javulást hozott, amelyben az első lencse eltolható, tehát a vetített kép az ernyőn élesíthető. Később Christian Huygnes és Thomas Walgenstein kondenzorlencsét is beépítettek, amivel jobban össze tudták fogni a fénykévét és így világosabb képet kaphattak. A laterna magicához sok félelem tapadt, sok helyütt nevezték boszorkány-mécsesnek, később azonban egyre általánosabbá vált tudományos, ismeretterjesztő, majd iskolai szemléltető használata.

litofánia (lithos = kő, phanos = átlátszó) (Paul de Bourgoing báró, 1827)
Speciális technikával készült porcelánképek. A vékony mázatlan porcelánlapba reliefképet préselnek, majd kiégetik. Ha a porcelánlapot átvilágítjuk, a relief elvékonyított pontjai világos, a vastagabb rétegek árnyékos helyként mutatkoztak. Ablakképként, lámpaernyőként, fényellenzőként nagyon népszerű volt, főként tájképeket, vadászjeleneteket ábrázoltak rajta.

ludoszkóp (Zimmermann, 1904)
A phenakisztoszkóp adaptációja: nem tükörrel működik, hanem a résekkel ellátott korong és a festett korong egy vízszintes tengelyen együtt forog.

megalethoscope v. alethoscope (mega, gr. = nagy, skopeo, gr. = nézni, szemlélni) (Carlo Ponti, 1860)
A miniatűr diorámák változata, különlegességét az adja, hogy fényképeket alkalmaztak benne, tehát a festészet és a fotográfia egymásbajátszásának példája. Nagy méretű (25x34 cm) képek nézésére alkalmas, sokszor luxuskivitelű szerkezet, amelybe betekintve monochrom, statikus fényképet láthatunk. A világítás változásakor színek, figurák sokasága tűnik fel, sokszor ábrázoltak holdas éjszakát, éjszakai népünnepélyt, természeti jelenségeket. Ezt úgy érték el, hogy hátulról megfestették a képeket, kilyuggatták a lámpák, fényforrások helyét, s úgy illesztették fakeretbe, hogy a hátoldalt fényáteresztő gézzel ragasztották be. Ponti az 1862-es londoni világkiállításon Grand Prix-t nyert vele


miriorama (myrio, gr. = tízezerszeres, horama, gr. = látvány) (Jean-Pierre Brés, 1802)
Brés találmányát az angol John Heaviside Clark tökéletesíti. Először a nagy panorámák versenytársának szánják, de inkább gyerekjátékként, könyvkereskedésekben árusított holmiként futott be karriert. Voltaképp tájkép-kaleidoszkóp. A körképet kartonpapír-csíkra festik majd egyforma méretű kártyákra vágják, amikből össze kell állítani a körképet. A mirioráma trükkje, hogy a kártyákat többféle variációban is össze lehet rakni, a számítások szerint egy 24 kártyából álló készletet például kvadrillió variációban lehet összeilleszteni.


mutoszkóp (kinora) (Herman Casler, 1894)
A kineográf elvén alapuló szerkezet. Voltaképp egy fa- vagy fémdoboz, belsejében a külön lapon szereplő 800–1000 fázisképet sugárirányban erősítették fel egy függőleges tengelyre. A képeket vékony, ruganyos, a zavaró reflexfényeket kiküszöbölő, feketére festett hátú bádoglapra ragaszották. A fadoboz tetején nagyítóüveggel ellátott, fényt árnyékoló betekintő nyílás volt, amelyen keresztül a néző rövid ideig látta a – többnyire elektromosan megvilágított – képeket, amelyeket egy keresztléccel egy-egy pillanatra megállítottak a betekintőnyílás előtt. A mutoszkóp képeit egy speciális, motoros „Biograph-Kamerá”-val vették fel. Európában a Lumière-testvérek terjesztették el, ők kinorának nevezték.

moving panorama (move, an. = mozog) (1820-as évektől)
Egy hosszú papírcsíkra festett kép a vonatkupéból, hajóablakból látható tájat ábrázolta. Ezt a hosszú papírt a tóratekercshez hasonlóan két rúdra tekerték fel. Továbbfejlesztett változata még inkább fokozta az utazás illúzióját, mivel a két tekercs közé keretet helyeztek, s a keretben, mint egy vonatablakban jelent meg a táj. A két-három méter magas képeket színpadon mutatták be, a színpad két oldalán lévő oszlopok között haladt a képcsík. A bemutatott tájat narrátor kommentálta, a különösen idillikus tájrészleteket zenével kísérték. A legdivatosabb a gőzhajó-utazás ábrázolása volt a nagy folyókon, például a Mississippin. Működött kétoldalas moving panorama is, vagyis két papírcsík egyszerre történő mozgatásával próbálták bemutatni a vonat két oldalán látható, egymástól különböző tájat.

ombres blanches (fehérárnyék)
Fordított sziluett, a fej középső részeit vágták ki, majd egy gyertya fénye segítségével a kivágott papírfigura fordítottját vetítették a falra.

ombro-cinema (Shattenkino, árnymozi, 1920 k.)
Már a mozi korszakában született a francia találmány. Színpadot ábrázoló fa vagy kartonpapír doboz, amelyben a színpadnyílásba függőlegesen csíkozott átlátszó papírt vagy fóliát helyeznek el. Egy szintén enyhén áttetsző, figurákat ábrázoló papírcsíkot a színpad két oldalán két rúd között kell továbbítani. A figurák mozgása ezzel a csavarással lesz látható, mert mindig más mozgásfázis kerül takarásba.


optikai színház (Emile Reynaud, 1889)
A praxinoszkóp-színház továbbfejlesztett változatához Reynaud a nagy újdonságot, a celluloidot használta fel. Hosszú, a szélein perforált celluloid-szalagra festette fel a képeket. A perforáció segítségével akadálytalanul továbbíthatta a képcsíkot, tehát a képek nem remegtek, nem ugráltak vetítés közben. A Musée Grévinben működött színház naponta 5-6 előadást tartott, a tízperces jelenetekhez maga Reynaud festette a szükséges 600 képet. 1892 és 1900 között Reynaud pantomimes lumineuses nevű játékai 12.000 előadást értek meg.

padorama (1834, London)
A nézők vasúti kocsiban ültek, s az előttük mozgó vásznon a Manchester–Liverpool vasútvonal menti tájat nézhették végig.

panoráma (pan, gr. = minden, teljes, horama, gr. = látvány) (Robert Barker, 1787)
Robert Barker (1739–1806) miniatűr- és portréfestő 1787-ben szabadalmaztatta találmányát (ekkor még A természet látszata nevet viselte, a panoráma kifejezés egy 1791-es hirdetésben jelenik meg először). Szabadalmi leírása szerint: „célja, hogy egy táj vagy egy vidék elhelyezkedéséről a körben forgó szemlélőnek rajzolt vagy festett, részleteiben arányos és teljes képet nyújtson. Ennek érdekében a festő… válasszon egy biztos pontot, majd körben forogva vázoljon fel híven és egymással összefüggésben minden szeme elé kerülő tárgyat, pontosan ott fejezve be a rajzot, ahol elkezdte… Szükség van továbbá egy kör alakú épületre… Ezt teljes terjedelmében csak felülről, üveggel borított kupolaboltozaton keresztül… világítjuk meg. A lezárt tér tartja távol a rajztól vagy festménytől a nézőt, nehogy azt túlságosan megközelítse, megakadályozván ezáltal, hogy a festmény vagy rajz hamisítatlan hatását kifejtse. A lezárt tér fölött… fényellenző… meggátolja a nézőt abban, hogy felfelé néztében a fajz vagy festmény keretén túlra tekintsen.” (Repertory of Arts and Manufactures. London, 1796. IV. Idézi: Szilágyi Gábor: Daguerre. Budapest, 1987. 11–12. o.) A körfestmény elhelyezésére épített speciális épületben – a rotundában – a néző egy elsötétített folyosón, ill. lépcsőn az épület közepén lévő kilátóteraszra jut fel, ahonnan körbejárva, körbetekintve nézheti a képet. Ameriában a 360 fokos panorámafestmények elnevezése cyclorama, a panorama kifejezés az amerikai szakirodalomban moving panorama megnevezésére szolgál.

panstereorama (1801, Párizs)
Olyan panoráma, ami a tárgyakat reliefként mutatta be. A fennmaradt leírásokból nem eldönthető, hogy valóban vertikális reliefkörpanorámáról van-e szó, valószínűbb, hogy a geológiai formációk mai múzeumi modelljeire hasonlíthatott.

pantográf (homeográf) (Christoph Scheiner, 1631) (pan, gr. = minden, graphein, gr. = rajzolni)
Christoph Scheiner (1573–1650) jezsuita szerzetes találmánya (Pantographice seu Ars delineandi res quaslibet per parallelogrammum lineare seu cauum, mechanicum mobile, Róma, 1631). Olyan perspektíva-segédeszköz, amely lehetővé teszi nagyméretű tárgyak (szobrok, később emberek) körvonalainak követését a rajzpapíron. Maga Scheiner csillagászati munkájához (a napfoltok tanulmányozásához) használta, de térképészek, műszaki rajzolók is általánosan alkalmazták. Fénykorát a 18. században élte. Mivel ekkoriban társasági követelmény a rajzolás, a pantográf segít a csekélyebb rajzkészségűeknek. Műszerkereskedőknél tehát óriási választékban kapható a különböző méretű példány. Több tökéletesítést, egyéni változatot is bevezetnek, 1819-ben például megjelenik az ún. „kétszintes” pantográf, Andrew Smith találmánya. Bizonyos másolási feladatok elvégzéséhez a mai napig használják.

peeping egg (peep, an. = kukucskálni, egg, an. = tojás)
A kukucskálódoboz miniatürizált változata, amely a viktoriánus Angliában rendkívül népszerű volt. Áttetsző alabástromból készült tojás, a mélyébe rejtett képet a tetejébe épített nagyítón keresztül lehet szemlélni.



phantasmagoria (phantaskop) (Etienne Gaspard Robertson, 1799)
A fantazmagória lényege, hogy egy viasszal vagy vízzel átitatott, finom, áttetsző textília mögül vetítettek, s a vetítő közelítésével, távolításával, bonyolult mozgatásával olyan hatást tudtak kelteni, mintha a vetített csontvázak, szellemek közelednének illetve távolodnának a nézőtől. Robertson az olajégőt egy homorú tükörrel szerelte össze, objektívként kondenzortükröt és egy gyűjtőlencsét használt. Az egész szerkezetet egy kerekeken gördülő asztalra, a chariot-kocsira szerelte, ezt gördítette közelebb-távolabb a vászontól. A fényrekesznyílást huzalokkal szabályozta, ami változtatta a vásznon a világosságot/sötétséget. Mivel a kép körül teljesen fekete volt a háttér, a kivetített alaknak nem volt környezete, a nézők úgy látták, hogy a levegőben lebeg, ráadásul a látvány távolságát sem tudták felbecsülni.

phenakisztoszkóp (phenakizein, gr. = hamis látszat keltette tévedés, skopeo, gr. = nézni, szemlélni) (Joseph Antoine Plateau, 1829)
Legegyszerűbb formájában 8 vagy 16 egyenlő távolságra lévő rés egy középen fogantyúval forgatható lemezen. Ha az egyik bemetszésen át egy tükörbe pillantunk, úgy látjuk, hogy a megforgatott korong, s rajta a bemetszések nem mozognak. Mivel a szem mindig csak egy másodperc-töredékig néz át a gyorsan továbbforduló résen a tükörbe, ez a csekély idő kevés ahhoz, hogy felfogható legyen a tárcsa forgása. Noha mindig más résen át nézünk a tükörbe, mindig ugyanazt a benyomást kapjuk. Ha a korongra egymástól kicsit eltérő mozgásfázisokat rajzolunk, a tükörbe tekintve úgy tűnik, mintha a rések nem mozdulnának, de a figura mozogna. Mivel a fázisképek nagyon gyorsan követik egymást, az agy azonosítja a képeket: egynek véli, de mivel egyszersmind a rajzbéli különbségeket is felfogja, mozgásnak érzékeli a látott jelenséget. A phenakisztoszkópot 1834-től Londonban phantasmaskop ill. phantaskop néven lehetett kapni, de később nevezték életkeréknek (Lebensrad) is.

phonoszkóp (Georges Demeny, 1892)
Georges Demeny, Marey asszisztense a párizsi Siketnéma Intézet egyik tanára kérésére 12 felvételt készített saját magáról, miközben kimondta a „Je vous aime” és a „Vive la France” mondatokat. Az eset nagy érdeklődést keltett, leírása megjelent a La Nature című folyóirat 1892. április 16-i számában, a cikkhez Edison is gratulált. 1892-ben a felvételeket párizsi Nemzetközi Kiállításon is bemutatták. Ugyanebben az évben egy másik találmányában leírta, hogyan kötehetők össze a felvett képek egy fonográffal.

phorolyt és kinesiskop (Jan Evangelista Purkinje, 1841)
Purkinje Breslauban phorolyt néven hozza forgalomba phenaisztoszkóp-készletét, Ferdinand Durst optikussal pedig saját variációját dolgozza ki kinesiskop néven. Mindkettőt felhasználja előadásai illusztrálására, de mivel zavaró volt, hogy a diákok csak egyenként nézhették a demonstrációt, Purkinje megpróbálkozott a képek kivetítésének megoldásával is. Nincsenek pontos adatok és leírások ezirányú kisérleteiről, de 1865-ben az Orvosok és Természetvizsgálók pozsonyi kongresszusán sikerült képeket vetítenie a vérkeringésről.

pleorama (1831–33, Breslau, Berlin)
24 nézőt befogadó látványosság. A nézők egy csónakban ülnek, amit hullámok mozgatnak, s a csónak két oldalán hosszában mozog a vászonra festett kép. Egy óra alatt körbejárható ily módon a nápolyi öböl, vagy végighajózható a Rajna.

poliorama panoptique (Pierre Henri Amand Lefort, 1849)
Jelentése: „a világ sokféleségének szemlélése”. Modernizált guckkasten, amely a monumentális diorámavásznak nyújtotta élményt miniatűr formában, otthoni játékszerként nyújtja. A dobozban elhelyezett transzparens képek egy nagyítón át szemlélhetők, s egy felső ill. hátsó csapóajtóval lehet a kívánt megvilágítást ill. a képben lezajló változást előidézni. Színezett litográfiákat használnak, amiket hátulról festenek meg, tehát a kép egyik fázisa csak hátulról világítva válik láthatóvá. A fényforrások helyét kivágják, kikaparják, hogy hatásosabb legyen a fény ábrázolása. Tovább miniatürizált változata a poliorama lorgnette (vagy lorgnette pittoresque), amiben egy távcsőszerű szerkezetbe helyezett kerek, 6-8 cm átmérőjű transzparens kép látható nagyítóüvegen keresztül.

praxinoszkóp (Emile Reynaud, 1877)
Egy, a zootrópénál alacsonyabb falú henger, amelynek falán nincsenek nyílások, viszont a henger közepére, a belső tengely köré sokszögben elhelyezett tükröket tesznek. A dob belső oldalán van a képcsík, s minden tükörlaphoz tartozik egy képfázis. Ily módon nem közvetlenül nézzük a rajzolt papírcsíkot, hanem egy tükörben, vagyis nem a legtávolabbi, hanem a legközelebbi képet látjuk. A tükör és a rajzok egyszerre forognak körbe, s a néző ugyan mindig más tükörbe pillant forgás közben, de nyugodt képet lát, mert az egyik kép felét már a másik tükörben látható képpel kiegészítve, egységként érzékeli. Hatását fokozza, hogy a középső tükörsor tetejére gyertyát állítanak, tehát a képek megvilágítása sokkal jobb mint a zootrópokéi.

praxinoszkóp-színház (Emile Reynaud, 1879 k.),
praxinoszkóp-vetítő (Emile Reynaud, 1882)

A színház esetében két kereten keresztül nézünk bele egy tükörbe, a hátsó keretben lévő tükör azonban középen nincs foncsorozva, átláthatunk rajta, e mögött állítják fel a praxinoszkópot. A nézőhöz közelebb eső keret (általában dobozfedél) belső oldalára fel van festve egy színes kép, pl. egy tájkép, ami tükröződik a hátsó kereten lévő tükörben. Ha a praxinoszkóp egy galoppozó lovat mutat, az összhatás egy tájban haladó ló. Ennek továbbfejlesztéseként a praxinoszkóp-vetítő egyszerre vetítette ki a keretet és a mozgó képet. Reynaud 1882-ben dolgozta ki, oly módon, hogy egy dupla laterna magicával egyrészt egy keretül szolgáló üveg állóképet (tájkép) vetített, a vetítésre szolgáló fény egy másik nyalábjával pedig egy tükör segítségével egy transzparens praxinoszkóp-hengert világított meg. A falon tehát egyszerre jelent meg az állókép és benne a mozgó figura. A praxinoszkóp-henger korlátozott mérete azonban csak rövid mozgások vetítését engedte meg.

Schaukasten, Raritätenkasten
A Guckkasten rokona. Nemcsak képeket lehet az üveggel vagy nagyítóval ellátott nyíláson át szemlélni, hanem apró bábfigurákat is, amelyek – általában egy óraszerkezettel – automatikusan mozgathatóak. Első hiteles leírása a Zedlersche Universsallexikonban található (Johann Heinrich Zedler: Grosses Universal Lexicon aller Künste und Wissenschaften. Halle & Leipzig, 1741. 30. köt. 891. hasáb). Irodalmi megörökítései is ismertek, a legnevesebb Goethe Wertherében található: „mintha egy varázskamra előtt állnék: ficsurakat és lovacskákat látok, amint elficánkolnak köröttem és sokszor azt kérdezem magamtól, hogy nem optikai csalódás-e az egész. Én is játszom velük, jobban mondva engem is megjátszik egy bábu és néha megfogom a szomszédom fakezét és visszaborzadok.” (Szabó Lőrinc fordítása, 1772. jan. 20-i naplófeljegyzés) Pályafutása utolsó állomásaként otthon használatos gyermekjátékként bukkan fel a 19. század eleji játékkatalógusokban.



sziluett (silhouette, fr. = árnykép)
A sziluett XIV. Lajos pénzügyminiszteréről, Etienne de Silhouette-ről nyerte nevét, s a 18. században sziluettnek neveztek minden profilból ábrázolt arcot. Voltaképpen egy emberi profil függőleges felületre vetett árnyékának körberajzolása vagy -vágása. Bár a sziluett nem tartalmazott részleteket, a kontúrok sokszor nagyon jól vissza tudták adni a modell karakterét. Készítése igen egyszerű volt, a megrendelő arcképét vagy fekete papírból vágták ki, miután – hogy a pontosságot növeljék – a papírra pantográffal felrajzolták a kontúrokat, vagy az irányított fény által létrehozott árnyékot rajzolták körbe és ezt a kontúrrajzot festették feketére. Johann Caspar Lavater (1741–1801) „sziluettező-széket” konstruált, amelyet egy sötét szobába állítottak. A szék egyik oldalán vásznat feszítettek ki, mögé gyertyát állítottak. Az ellenfényben a székben ülő személy árnyéka oly erősen vetült a vászonra, hogy kontúrjait precízen lehetett körberajzolni.

sztereó (tömörlátvány) (sztereosz gr. = térbeli, szkopein gr. = nézni) (Charles Wheatstone, 1832)
A sztereó, vagyis térbeli látás fiziológiai alapja, hogy a két szem kicsit eltérő képet lát, s ezt a két „félképet” az agy állítja össze egyetlen – immár térbeli – képpé. Wheatstone első sztereónézője két, 90 fokban összeillesztett tükörrel működött. Ugyanarról a tárgyról két rajz készült a két szem nézőpontjának megfelelően, ezeket egymással szemben helyezte el, s a tükrök segítségével a bal szem a baloldali, a jobb szem a jobboldali rajzot nézte, s így a rajzon szereplő tárgy térbelinek látszott. 1849-ből származik David Brewster lencsés sztereónézője. Egy dobozban nagyító prizmapárt helyezkedett el, amellyel a két egymás mellé helyezett képet lehetett szemlélni. A két kép középpontjának távolsága megegyezik a pupillatávolsággal, innen a sztereóképek méretének egységessége, a képpárok egyenként 6,3 (néha 7,6 cm) szélesek. A sztereónéző premierjére az 1851 májusában a londoni világkiállításon, a Kristálypalotában kerül sor, s alig három hónap alatt csak Londonban és Párizsban negyedmillió darabot adnak el belőle. A fotográfia legtömegesebben fogyasztott formája a sztereó lett.

sztereofantoszkóp (Jules Dubosq, 1852)
A sztereófotográfia és a phenakisztoszkóp kombinációja, amit a párizsi optikus Jules Dubosq (1822–1894) stereofantoscope ill. bioscope néven hoz forgalomba. Sajnálatos módon egyetlen darab sem maradt fenn belőle, csak Claudet leírásából tudjuk, hogy egy phenakisztoszkóp-korongra két binokuláris fotósorozatot helyezett el, s két, megfelelő szögben beállított kicsi tükör segítségével a két képet egy síkra vetítette, ami egy sztereó lencserendszer segítségével volt szemlélhető. (Bulletin de la Societé Francaise de Photographie, 1864. 294. o.)

sztereónéző nélküli térhatás
A nézőkészülék nélküli háromdimenziós képek az 1990-es évek közepén, Tom Baccei Magic Eyes könyvsorozatával lettek populáris szórakozássá, játékká, amivel mindenki kipróbálhatja, sikerül-e úgy fókuszálnia az első látásra teljesen zavaros, tartalom nélküli ábrákra, hogy kibontakozzon az ábrába rejtett háromdimenziós kép. Az újfajta nézésmódot tanító képek a virtuális valóságon, a számítógépes játékokon edződött szemnek készültek, ezzel a felkészítéssel már képes az emberi látás arra, hogy beidegződött látásmódját, szokásait feladja és valami újat tanuljon meg.

sztereó vetítés
Az első kísérletek Joseph d’Almeida nevéhez fűződnek (1858), aki fekete-fehér sztereóképeket vetített úgy, hogy a két félképet két különböző színű szűrőn bocsátotta át. A vörös és zöld szűrő mintegy előzetesen szétválasztotta a két félképet, s ha a néző azonos színű szemüvegen keresztül figyelte a vásznat, térbeli képeket láthatott. A kísérlet azonban nem volt sikeres, mert a módszer az akkor használtaknál jóval fényerősebb vetítőket kívánt volna. A következő próbálkozást Louis Ducos du Hauron tette, igaz ez nem vetítés volt, hanem normál nyomtatott képeket lehetett egy vörös-zöld szemüveggel térben látni. Amikor viszont az 1930-as évek közepén Edwin H. Land megkonstruálta a polárszűrőt, már semmi sem állt a térbeli filmvetítések útjába. A polarizáció lényege, hogy a lencse csak bizonyos fényhullámokat enged át. A vetítőbe két polárszűrőt helyeznek el úgy, hogy a megszűrt fény egymást kiegészítő szögben érje a jobb ill. bal képfelet. Ha a közönség ugyanolyan felállású polárszűrős szemüveget visel, mindkét szem a „neki szánt” képfelet láthatja. Mivel a 20. század közepére a vetítők fényereje sem lehet gond, megszülethetnek az első színes térbeli mozifilmek (az elsőt Bwana Devil címmel forgatják 1952-ben), nem kis részben a televízió hódító hatásának ellensúlyozására. A kezdetben óriási amerikai siker – részben a filmek gyengesége, részben a gyakori fejfájás, szemfáradás miatt – hamar kifulladt, a hatvanas évek elejére, a cinemascope megjelenésének idejére lecsengett. A Szovjetunióban is próbálkoztak térbeli vetítéssel, méghozzá külön nézőszerkezet nélkül akarták megoldani a vetítést. A parallax sztereogramnak nevezett eljárásban a vászon elé finom rácsozatot helyeztek, s két irányból vetítettek rá. A rácsozat szolgált arra, hogy a felvételkor a negatívon szintén ráccsal kitakart kettős képet szétválassza és térben láttassa. Hátránya volt, hogy a nézőknek a pontosan irányba állított székeken teljesen mozdulatlanul kellett ülniük. Magyarországon Bálint István 1935-ben szabadalmaztatta „Berendezés mozgóképek plasztikus vetítésére” című találmányát. A szinkronmotoros szeteró diavetítőt bemutatták Párizsban is, nézői között sikert aratott, de a várt üzleti megrendelések elmaradtak. A prototípus a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében található. Az ötvenes években a Toldi moziban rendeztek sztereóvetítéseket, Bodrossy Félix a polárszűrős technikát alkalmazta. 1997-ben pedig az Andy Warhol’s Frankensteint mutatták be a volt Gorkij moziban, de a kísérlet nem lett közönségsikerré.

sztroboszkóp (Simon Stampfer, 1833, stróbos, gr. = körben forogni, skopein, gr. = nézni, szemlélni)
A tükör használatát kiküszöbölő phenakisztoszkóp-variáció. Két korongot erősítettek egymáshoz, az egyiken szerepeltek a rajzolt figurák, a másikon voltak a rések. A két korongot ellentétes irányba forgatták, sebességük tehát a szemhez viszonyítva összeadódott. Mivel ez még jobban lerövidítette a szemlélés idejét, a mozgás illúziója még nagyobb lett. A későbbiekben a tudományos célú eszközt nevezték sztroboszkópikus korongnak, a szórakoztatást szolgálót pedig életkerékként, csodakerékként emlegették.

tachyskop (Schnellseher) (Ottomar Anschütz, 1890 k.)
A zootróp egy változata. A kronofotográfiákat készítő Anschütz saját sorozatképei bemutatására konstruálta. Lényege, hogy a zootróp dobját függőleges állásba fordította, s a benne elhelyezett csíkokon a képeket nem egymás mellé, hanem egymás alá helyezte el, ezáltal teljesen kitöltötték a résen át látható képmezőt. Később a fázisképeket üveglemezekre vitte át, amelyeket kör alakban erősített fel egy korongra. A korongot egy elektromos mechanizmus hátulról forgatta egy nézőke előtt. Amikor egy-egy dia a nézőke nyílása elé került, hátulról átvilágították, ezért a világos üvegképek egymásutánjából mozgásillúzió alakult ki.




taumatróp
(wunderturner, Wunderscheibe) (thauma, gr. = csoda, tropos, gr. = körbeforgó) (W. H. Fitton, John Paris, 1826)

Az utókép-jelenséget kihasználó optikai eszközök legegyszerűbbike. Egy kis kerek kartonlap két oldalára egymást kiegészítő képecskéket rajzolnak: pl. egy üres madárkalitkát és egy madarat vagy egy kopasz embert és a parókáját. A kartonlap két oldalára erősített zsinórral a kartonlap megforgatható. Egy bizonyos sebességnél a két kép egymásra vetül, s az a benyomásunk, hogy a madár a kalitkában ül, hogy a kopasz embernek haja nőtt. Hamarosan megszületett a jelenség tudományos magyarázata, leírása is. Dr. John Paris Londonban 1827-ben megjelent művében leírta, hogy az egyik kép nem tűnik még el a retináról, amikor a másik már felbukkan, tehát egyszerre érzékeljük mindkettőt. A taumatrópok gyorsan piacra kerültek, mint népszerű szórakoztató eszközök. Egyik változata a pedemaskop, dr. Richard Pilkington találmánya. Ha egy kártyalap mindkét oldalára képet rajzolunk, s gyorsan ide-oda billentjük 180 fokban, a két rajz hatása összeadódik.


tissue-képek
Az 1860-as évektől gyártották a nagyon vékony albuminpapírra készített, kartonpapír-keretbe illesztett színezett sztereóképeket. Az albuminképeket hátulról színezték és a hátsó oldalra – részben a színezést eltakarandó, részben fényoszlatásra fehér papírt helyeztek. Ha a sztereónéző tükrös fedelét lassan lecsukjuk, a hátulról beeső fény dominánssá válik és hatni kezdenek a színek. Sokszor látunk olyan példányokat, amelyeknél vékony tűvel apró lyukakat ütöttek az albuminpapírba, hogy égő gyertyákat, csillogó ékszereket vagy szikrázó csillagokat is megjeleníthessenek.


transzformációs kép (protean view, protean, an. = sokoldalú) (Willam Morgan és William Spooner, 1830-as évek)
A két londoni feltaláló transzparens átváltozóképek gyártására specializálódott. Vállalkozásuk újdonságát az adja, hogy mindenféle segédeszköz nélkül nézhető képeket kínálnak. Egyszerűen a fény felé kell tartani a képet, ami általában áttetsző színezett litográfia. Ránézésre látjuk az egyik képet, a fény felé fordítva, ellenfényben pedig az ezt kiegészítő képet. A képpárok sokszor napszak- vagy évszakváltások, de előfordulnak allegórikus ábrázolások is (pl. a ránézésre „Anglia rózsája” feliratú virág átvilágítva Viktória királynő arcmásává alakul át). Sok a humoros vagy erotikus tartalmú kép is, amiket később egyszerű képeslap formájában árusítanak.

transzparens képek (perspektivikus-optikai festmény)
Fényáteresztő anyagra (vékony papír, selyem, géz, stb.) festett képek, amelyeket egy sötét szobában, hátulról átvilágítva mutattak be. Az első holdfénytranszparenst Philipp Hackert a hírek szerint 1792 körül szobája ajtajába függesztette fel, s a kép mögötti szobát világította ki. Hogy az anyag transzparenciáját növeljék, firnisszel kenték át, hígított olajfestéket használtak, a hold, ill. a tükröződések helyén kivágták vagy elvékonyították a papírt. A transzparensek szentimentalizmus idején kezdődő divatja a romantika korában egyre nő. Két legnevesebb művelője Thomas Gainsborough – aki „exhibition box” néven készít egy fadobozt, amiben egy nagyítólencsén keresztül lehet a gyertya előtt elhelyezett transzparens tájképeket szemlélni – és Caspar David Friedrich, akinek egy transzparens képe, a Gebirgige Flußlandschaft am Morgen / bei Nacht fennmaradt. A jó megvilágítás lehetővé teszi, hogy ne csak a két végállapot mutatkozzon, hanem a folyamat is megjelenjen a kettő között. A transzparens nemcsak a szentimentalizmus és a romantika életérzésének kifejezésére szolgáló művészi eszköz, hanem népszerű mutatvány is volt, Andreas Nesselthaler holdfény- és tűzábrázolásokat készített, Georg Melchior Kraus, aki Goethe rajztanára is volt, karácsonyi ajándéknak ajánlja 1799-ben hordozható holdfénytranszparenseit, Karl Friedrich Schinkel pedig alig néhány hónappal az események után megfesti Moszkva 1812-es égését, később pedig, a sikeren felbuzdulva a lipcsei csatát és Elba szigetét is.

vetített fotográfiai panorámák (cylindograph, stereopticon-cyclorama, photorama, cinéoráma, cinecosmorama)
Hogy a fotográfiai panorámákat is mutatványként lehessen használni, s több néző élvezhesse őket, többen próbálkoztak félkör formájú vetítéssel. P. Moessard a celluloidfilm felhasználásával alkotta meg a cylindrographot. A fény egy forgó objektíven keresztül jutott be a félkör formában feltekert filmre, amit négy vetítővel egy kör alakú teremben teljes panorámaként lehetett vetíteni. A kísérlet teljes egészében csak Charles A. Chase-nek sikerült, aki 1894-ben stereopticon-cyclorama nevű, nyolc ívfénnyel működő dupla lencséjű, kör alakú vászonra vetítő gépezetével mutatta be a chicagói tűzvészt. Mivel egy bonyolult mechanika segítségével mind a 16 diát egyszerre tudta cserélni, a nézők majdnem mozgásként érzékelhették a látványt. A Lumière-fivérek photorama néven próbálkoztak fotográfiai panoráma-vetítéssel, amikor a fehérre festett vászonra a tető alá felfüggesztett vetítőemelvényről vetítették ki a képeket. A legsikeresebb vállalkozás Raoul Grimoin-Sansoné volt, aki az 1900-as párizsi világkiállításon mutatta be cinéorámáját (cinécosmoramáját). A 30 m átmérőjű körterem közepén, egy léghajó-gondolának kiképzett betonemelvényen foglalt helyet a közönség. Egymástól 36 fok eltéréssel beállított tíz fényképezőgéppel a földön, egy három méter magas emelvényen és egy, a Tuileriák kertjéből feleresztett léghajó gondolájában készítettek felvételeket, s ezeket a tribün alatti tíz résen keresztül vetítették ki, 34.000-szeres nagyításban. Egy hat perces előadáshoz 80.000 egyedi felvételt csináltak.



View-Master (William B. Gruber, 1939)
A View-Master az utolsó, tömeges népszerűségre szert tett háromdimenziós képmutató–képnéző eszköz. A kartonpapír korongra úgy helyezik egymás mellé a miniatűr képeket, hogy a képpárok két része a korong egymással szembeni oldalára essen, vagyis a korong átmérője adja ki a szem fókusztávolságát. A kisméretű műanyag nézőbe felülről becsúsztatott korongot a legegyszerűbb továbbítógombbal ugrathatjuk a következő képre. Gruber a 16 mm-es Kodachrome mozifilmet használta fel a miniatűr színes diák elkészítéséhez. Az 1939-es new yorki világkiállításon mutatta be találmányát. Az első üzleti sikert az jelentette, hogy a háború idején a hadsereg kb. 5–6 millió korongot gyártatott le oktatási céllal: ezeknek a háromdimenziós képeknek a segítségével képezték ki a haditengerészet katonáit az ellenséges repülők és hadihajók rutinszerű felismerésére. A háború után a view masterek egy pillanatra mintha visszatértek volna a régi témákhoz: kenguruvadászat Ausztráliában, II. Erzsébet koronázása (csak ebből a sorozatból félmilliót adtak el), majd az újonnan felfedezett közönségréteg, a gyerekek igényei szerint meseillusztrációk, képregények jelentek meg a view-master korongokon. Magyarországon a Diafilmgyártó Vállalat a hatvanas évek közepén próbálkozott hasonló „sztereótárcsával”, de a kelet-német és csehszlovák import e téren jelentősebb volt mint a hazai képtermelés.

viviskop (W.C. Farnum)
Egy henger külső palástjára teszik a fázisrajzokat és a henger elé egy kis proszcéniumot helyeznek el. Ha egy kurblival megforgatják a hengert, a proszcénium nyílásában jelennek egymás után a képek.

zograszkóp (vue d’optique) (zoe, gr. = élet, graphein, gr. = rajzolni, skopeo, gr. = nézni) (18. század eleje)
Voltaképpen a kukucskálódoboz „doboz nélküli” változata. Az asztalra helyezhető állvány vízszintes tartólapjára kép, térkép helyezhető, amely a tőle megfelelő távolságban elhelyezkedő ferde nagyítóüvegen keresztül szemlélhető. Főként a földrajz-oktatás segédeszközeként használják, de ismerünk egy 1817-ben Angliában készített asztalt, amit egyaránt lehetett teázásra, szerencsejátékokra és perspektivikus tájképek nézésére használni. Még az 1851-es világkiállítás után is árusították Angliában.


zootróp (daedaleum, Wundertrommel, csodadob) (zoe, gr. = élet, tropo, gr. = fordulni) (William George Horner, 1834)
A felül nyitott, alul zárt üreges papírhengert egy függőleges tengely körül forgatták. A hengerfal alsó részén bevágások voltak egymástól azonos távolságra. A palást belső oldalára pedig papírcsíkot ragasztottak, amin egy mozgás fázisrajzai láthatóak. Ha a henger gyorsan forgott, a tengellyel párhuzamos réseken betekintve mozgó képet láttak. Minél keskenyebbek a rések, annál élesebben látszanak a képek, viszont annál sötétebbek. Ezért viszonylag erős megvilágítás szükséges hozzá. Alapesetben a fázisképek száma megegyezik a rések számával, ebben az esetben egy helyben mozognak a csíkon ábrázolt figurák. Ha viszont a fázisok száma több vagy kevesebb a résekénél, a figura előrehaladni vagy lemaradni látszik. Horner külön hangsúlyozza, hogy nem kell hozzá tükör és több ember nézheti egyszerre a képeket.