I. A látás alapformái

Képmutogató: a képbe rejtett narráció

Gondolják végig, a legújabb kort megelőző időkben mikor, milyen gyakorisággal, hol találkozhatott a mindennapok embere rajzolt, festett képpel. Nem volt tévé, mozi, fényképezés, nem voltak illusztrált könyvek, csak a nagyon gazdagok engedhették meg maguknak a saját könyvtár gyarapítását. Bizony, a köznapi polgár csak a templomokban és a vásárokon találkozott jobbára képpel. A képmutogató valamennyi későbbi vizuális mutatványforma ősfigurája, produkciója egyszerre használja az éneket, zenét, képet, s mindezen elemeket egy történet elmesélésére alkalmazza. A képmutogatás a középkori legendaéneklés közeli rokona, amikor a templomok falára festett képsorozatok előtt elénekeleték a szentek történetét.[26] A képmutogatóval csak vásárban, búcsúban lehetett találkozni, annak is mindig egy meghatározott pontján produkálta magát. Az európai híradások a 17. század elejétől tudósítanak róluk. Az általában nyolc képre osztott vászon előtt egy padon állt az énekes s egy pálcával sorra mutatva a történetet ábrázoló képeket, sípláda (néha hegedű vagy más egyszemélyes hangszer) kísérete mellett elénekelte a versbe szedett történetet. A (zömmel rém-) történet célja mindig az ézelmi hatáskeltés, a borzongatás, az erkölcsi javítás: a képmutogatók történetei tele voltak gonosz mostohákkal, uzsorásokkal, gyilkos anyákkal, tűzvésszel és árvízzel. Dalstrófák váltakoztak prózai szövegekkel, közben a mutatópálca mutatta az aktuális jelenetet, a produkció valódi audiovizuális médium, egyszerre volt irodalom, zene és képzőművészet. Az énekes előadás után prózában, most már zenei kíséret nélkül is elmondta az erkölcsi tanulságokat hordozó történetet, segédei pedig a nyomtatott szöveget árusították. Az igazi üzletet ezeknek a nyomtatott füzeteknek az eladása jelentette, a 19. században a képmutogató már gyakran kiadók alkalmazottja.[27] A képmutogatók szabadtéren produkálják magukat és azért nem szednek belépti díjat, mert a néző nem jegyet vesz, hanem a végén vásárol és hazaviszi a kinyomtatott, kis képes füzetkét, mintegy a ponyváról. A 19. század második feléből fennmaradt képek általában olajjal vászonra festett sorozatok, alul-felül léccel, hogy könnyen összetekerhető, ill. felakasztható legyen bárhol. Egy-egy többnapos vásáron több történetet is bemutatott a mutatványos, aki ezért kisebb készlettel utazott városról városra. A fennmaradt képek megmosolyogtatóan kezdetlegesek, általában cégtáblafestők művei. Mivel a közönség viszonylag távol áll, s a részleteket úgyis rábízzák a szövegmondóra, csak jelzésszerű az ábrázolás, egyetlen követelmény, hogy a szereplők könnyen felismerhetőek legyenek, hordozzák szerepkörük attribútumait. A hatás lényege, hogy a néző egy helyett több képet lát, a történet időbelisége is kidomborodik, mert egy narratív sorozaton vezeti végig a képmutogató. Egyetlen kép mindig csak a szöveg illusztrációja lehet, a sorozatban viszont, ami egymással összefüggő képeket mutat, egy teljes történetbe helyezkedhetünk.[28]

A történetek célja mindig a megindítás, az erkölcsi javítás, a gonosz mindig megbűnhődik, a gyilkos, a mostoha a történet végén csúnya halált hal, a szerelmesek egymásra találnak. Szem nem marad szárazon. A vásár látogatói a megfelelő mennyiségű étel, ital elfogyasztása, a megveendők beszerzése után imígyen érzelmileg is megkapták, amire vágytak.

Magyarországon 1846-ban Stornó Ferenc örökített meg vázlatkönyvében egy vásárjelenetet: „rajta német sapkás, pálcás képmutogató, felesége hárfakísérete mellett a kezében tartott röplapcsomón is kínált történetet históriázza az előtte lévő, lemezre vagy vászonra pingált emberfejről.”[29] Petőfi Sándor Karaffa (1848-49) című drámatöredékében is fellép egy képmutogató, méghozzá a Zrínyi-Nádasdy összeesküvés történetével: „Komédiás jön egy póznára tűzött nagy vászonképpel, mely kivégeztetést ábrázol.” A történet elején és végén ott állnak a jellegzetes bevezető és tanulságot megfogalmazó sorok:

„Füleljen, füleljen kinek füle vagyon,
Nézze meg e képet, kinek szeme vagyon,
Borzadjon üstöke, kinek haja vagyon,
Ím egy történet, mely rettenetes nagyon.

Halandó emberek, ti példát vegyetek,
Öfelsége iránt hűségben legyetek,
Mint e gonosztevők ti úgy ne tegyetek,
Hogy a földön soká igyatok, egyetek.”

Arany János A kép-mutogató (1877) című balladája a műfaj szabályai szerint tíz képre bontva meséli el a grófkisasszony és a szegény diák szerelmét.[30]

De ott voltak a képmutogatók a húsvéthétfői gellérthegyi, a pünkösdhétfői svábhegyi mulatságokban is[31], sőt kései utódaik a nagyvárossá nőtt Budapest utcáin is. A Hölgyfutár például 1853 júniusi számában közli a képmutogatók torzrajzát, az alábbi kommentárral: „a Zugligetben néhány nap előtt ponyvára festett képek előtt egy érdemes művészpár igen szomorú nótát énekelt el ”.[32] Jókai örökítette meg A hajdani hangos Budapest című írásában a verklist, aki „felesége éneklése mellett nagy viaszkosvászonról magyarázza a legújabb hírhedt gyilkosságot a kíváncsi közönségnek”. [33]

De mi a helyzet magukkal a képmutogató táblákkal? A vásári használat egyben azt is jelentette, hogy alig volt esélyük a túlélésre. Ma mindössze egy hazai tábláról tudunk, Gulyás Miska és Káposzta Sári szomorú históriájáról.[34] Nagyobb számban maradtak fenn azok a szövegek, amelyeket ponyvakiadványként árusítottak a képmutogatók. Csatkai Endre A képmutogató című tanulmányában például négy, a soproni Romwalter nyomdában készült, német nyelvű szöveget sorol fel.

Egy különös „szövegközlés” is fennmaradt, ugyanis a Hölgyfutár 1853. évfolyama tette közzé a Szilaj kínok című produkció ironikus-parodisztikus leírását, sőt, a lap történetében ritkaságként az egyes szövegrészekhez tartozó képet is mellékelte.[35]

Az egyszemélyes vállalkozást üzemeltető képmutogatóknak - gyakran sebesült katonák, kiöregedett színészek adták erre a fejüket - ugyanúgy meg kellett küzdeniük a távolról jött embert, a gyüttmentet övező idegenkedéssel, mint az ördöglámpásokkal utazóknak. Ráadásul a hatóságok sem nézték őket jó szemmel, a koldusokhoz és vagabundokhoz sorolták őket. „A kóklereket, a guckkastenekkel és varázslámpákkal vándorló embereket, és azokat, akik idegen állatokkal, torzszülöttekkel, és más ún. ritkaságokkal lépnek fel, bábosokat és zenészeket” fel kell tartóztatni és át kell adni a hatóságoknak - szólt a bécsi városi rendőrség parancsa 1801-ben.[36]

Most pedig ugorjunk egy nagyot időben és térben, 1906 körül járunk, az Egyesült Államokban. Kukkantsunk be egy ötcentes moziba! A színpadon zongorakísérettel érzelmes románcot zeng egy félhivatásos énekes, s mellette a kifeszített vásznon egyre-másra tűnnek fel színes diaképeken a dal szövegét illusztráló jelenetek: a szöveget soronként jelenítették meg egy-egy kézzel színezett képen. Refrénként megjelent az „Énekeljük együtt ” felirat, s a közönség örömmel kapcsolódott be az előadásba. Olcsó kisvárosi mozik színpada alakult át a filmek közötti szünetben pódiummá, s a kisváros művészi babérokra vágyó ifjai boldogan énekelték a románcokat. Valószínűleg Az elveszett kisgyermek volt az első diapozitívokkal illusztrált sláger, s a régi recept szerint szomorú sorsú árvák hányattatásait mutatta be A szomszédunkba miért nem jött el a Mikulás? című dal. A refrénénekléssel megfogott közönség másnap nagy számban vásárolta a dalok kottáit. Változtak az idők, mégis megtalálhatjuk a régi vásári képmutogatók szinte valamennyi fogását az ötcentes románcok néhány éves tündöklésében. 1914 után a régi mozikat fokozatosan átépítik, a zenei divatban átveszi az uralmat a ragtime, ami semmiféle illusztrálást nem tűr, s a félmilliósra becsült diakészlet úgy ahogy van eltűnik, megsemmisül.[37] A képmutogatás örökre bevonul a holt mutatványok panteonjába.

Sok érv szól amellett, hogy a képregényeket is a képmutogatók nagy családjához soroljuk. Hiszen ugyanazokat az ősöket tiszteli a képregény is: a képsorokban elmesélt történetfolyam az egyiptomi papirusztekercseken vagy a bayeaux-i kárpiton ugyancsak képekben jelenik meg. A középkori Angliában korán megjelennek az ún broadsheet-ek, a vallásos vagy aktuális tartalmat hordozó fametszetek, amelyeken szöveg és egyszerű rajzú, vastag vonalú kép egyaránt található. Emléklapokat árusítottak az igazán nem ritka kivégzések népes közönsége számára, később a híres emberek karikatúrái a kicsit műveltebb, a politika iránt érdeklődő közönséget célozzák meg. Amikor a 19. század közepén a fotómechanikai sokszorosító eljárásokkal lehetővé válik a rajzok reprodukálása, olcsóbban, nagyobb példányszámban tudják megjelentetni a képeket: az Illustrated London News (1842) például külföldi háborúkra, az Illustrated Police News (1864) pedig gyilkosságokra, akasztásokra, szenzációkra szakosodik. A 19. századi humoros magazinok (pl. a Punch) hasábjain is a kép, a vizualitás a fontosabb elem, a szöveg csak magyarázó, kommentáló szerepet kap. Amikor pedig Amerikában újságfogyasztó közönséggé kell nevelni a nyelvet alig beszélő bevándorlókat, ismét csak a képek segítenek a klasszikus képregény megszületésében: Joseph Pulitzer New Yorker World-jének hétvégi mellékletében feltűnik a Yellow Kid, s kalandjaival a képregény. [38]

A képmutogatók és a képregények közös vonását épp az adja, hogy mindkettő alaptörvénye: „képek segítségével elbeszélni egy történetet és szöveget kizárólag akkor alkalmazni…, ha a szükséges információt a rajz már nem képes közölni”.[39] A megértés lélektanilag azon az absztrakciós képességünkön alapszik, hogy képesek vagyunk két képkocka idő- és térbeli távolságát áthidalni, folyamatosnak érzékelni a cselekményt, a kiesett időt, teret, tehát, folyamatos tartammá tenni a különálló metszeteket.[40] És a képregény rendületlenül hódít, egyes országokban igen-igen népszerű, Brüsszelben még saját múzeuma is van.


26 Viski Károly: A képmutogató. Népünk és nyelvünk, 1934. 177-185. o. Pap Gábor kutatásai szerint a veleméri templom védőszentjének napján a szemközti ablakon bevilágító fénysugár jelölte ki folyamatosan a történet szakaszait. Ha a teória igaznak bizonyul, ezzel a camera obscura kapcsán szóba került itáliai déljelzők magyarországi megjelenésére is példát találhatnánk.

27 Tolnai Vilmos: A képmutogató eredete. Ethnographia, XXXII. évf. 109-113. o. Arad környékén például mindig ugyanaz az ember járta a vásárokat, s „vásznán 6-9 mezőre osztva mutogatta pálcával a jeleneteket, minden versszakhoz más-mást, közben felesége nyekergette a kintornát. Előadás után nyomtatva árulta a szövegeket, de egyéb nótás és ponyvafüzetet is.” A képmutogató a Bankelsänger név mellett ezért viselte sokszor a Zeitungssänger, Gassensänger nevet.

28 E hatásmechanizmus részletesebb elemzését lásd: Margarethe Szeless: Armuts- und Elendsphotographien von Hermann Drawe. Analyse stilistischer, inhaltlicher und struktureller Aspekte der Dokumentarserie „Durch die Wiener Quartiere des Elends und des Verbrechens ” des Amateurphotographen Hermann Drawe. Diplomarbeit, Wien, 1997.

29 Békés István: Magyar ponyva Pitaval. Budapest, 1966.

30 A Toldi szerelme kilencedik énekében is felbukkan a képmutogató-ponyvaáruló alakja, a kobzos meséli Toldinak, „Vásáron ezek most kezdenek gajdolni / Egy magyar vitézről, neve Cola Toldi, / Ki malomkövekkel hajigál a harcon, / Láttam is: egy ponyván mutatták, a rajzon.”

31 Tolnai Vilmos: A képmutogató eredete. Id. hely

32 Hölgyfutár, 1853. június 16. 119. o.

33 Idézi: Tolnai Vilmos: i. m.

34 A debreceni illetőségű, tíz képes tábla az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet birtokában van. A képet közölte és a mellette fennmaradt szöveget elemzete: Marjai Márton: Egy képmutogató-tábla. Budapest, 1983. március, 22-23. o.; B/4 A képet Kemény Henrik előadásával bemutatta az Árnyékfogó című televízióműsor is, MTV, 1998. (MFM Adattár)

35 [-]: Szilaj kínok. Hölgyfutár, 1853. június 16. 488. o.; június 18. 495-496. o.

36 Doris Rauschgatt: Guckkasten - Miniaturen der Schaulust. In: Ernst Kieninger-Doris Rauschgatt: Die Mobilisierung des Blicks. Id. kiad. 23. o. A mutatványosok gyakran egyszerre vagy egymás után különböző műfajokat művelnek, az első magyar marionett-színház tulajdonos, Hincz Adolf például panorámatulajdonosként kezdte pályafutását.

37 Mindössze a Saint Louis-i Calcium Light Company kb. húszezer darabos készlete maradt fenn. Ezekről jelent meg John W. Ripley cikke: Ötcentes románcok. Interpress Magazin, 1983. február, 175-178. o.

38 Comics Comix & Graphic Novels. A History of Comic Art. London, Phaidon Press, 1996 11-26. o.; Trencsényi Zoltán: A buborékba beszélők. Népszabadság, 2001. október 15.; Murányi Gábor: Mi fért a buborékba? HVG, 1995. június 3. 82-84. o.

39 Kertész Sándor: Szuperhősök Magyarországon című írását idézi: Murányi Gábor: Mi fért a buborékba? Id. hely, 83. o.

40 Hernádi Miklós: A képregény szükséglete. In: Gellért Endre (szerk.): A képregény története. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1975. 3-20 o.