12.8 C
Budapest
Thursday, March 28, 2024

Kincses Károly: Hungarian Out. Magyar fotográfusok külföldön

Előzmények:

38 éve írok egy magyar fotós enciklopédiát, melyben mindenkinek helye van, aki valamilyen szerepet játszott a magyar fényképezés történetében.

1839-től most 2011-ig, de jövőre már 2012-ig és így tovább.

Jelenleg 70 ezernél valamivel több fotósról, fotóművészről, szakfényképészről, fotókereskedőről, elméleti szakemberről, műkedvelő fényképészről sorjázik több-kevesebb életrajzi adat, pályáját jellemző megállapítás, információ a számítógépemben. Ez már nagyon sok ahhoz, hogy megfelelő alkalmanként ne adjon ki egy-egy új rendezőelv nyomán kisebb, de koherens halmazokat.

15 évvel ezelőtt az kezdett el nagyon érdekelni, miért van, hogy olyan nagyon sok emigráns fényképészünk tudott kisebb-nagyobb világhírre vergődni külföldön, azok közül pedig, akik nem mentek el, egy sem. Ha úgy lett volna, hogy néhány ezek közül is, hát azt mondom, véletlen. De az akkor számolt 48:0 az elgondolkodtató eredmény. Ennek nyomán született meg a Fotográfusok made in Hungary. Akik elmentek, akik maradtak alcímet viselő kiállítás és könyv, mely megjárta a maga útját, hiszen a tárlat 1999 és 2005 között 13 országban, 19 városban volt látható, s a könyvet kiadták franciául, olaszul, angolul, spanyolul, törökül, lengyelül, csehül, oroszul és hollandul. Talán valamicskét hozzájárult ez is, hogy egyre több születési helyre utaló kérdőjelet vált fel idegennyelvű fotóalbumokban a „was born in Hungary” fordulat.

Tavaly pedig a NKA fotós kuratóriuma megítélt egy ösztöndíjat arra a szinopszisomra, mely a Hungarian Out. Magyar fotográfusok külföldön munkacímet viseli, s több mint félezer, a határainkon kívül fotográfusi pályán dolgozó, alkotó személy életét, kicsit, vagy semennyire sem ismert pályáját dolgozza fel. Azt vállaltam, hogy egy év múlva a kutatásom eredményeit közzéteszem a Fotoklikk.hu honlap egy elkülönített részében, hogy mindenki hozzáférjen, s 4 részletben megjelentetem a Fotóművészetben. Több mint félezer emberi sors, akik kényszerűségből vagy kalandvágyból – meggyőződésem, hogy lényegesen többen az első ok miatt – nekiindultak a határoknak, itt hagyták életük egy darabját, s a befogadó országban fotográfozással keresték kenyerüket, valósították meg álmaikat, vagy lettek ismertek és híresek. Fontos számomra, hogy minél többen találkozzanak ezekkel az emberekkel, ne fedje el őket a feledés. Egyfajta speciális, viszonylag szűk területre fókuszáló wikipédiaként működtetve a honlapot, mindenki tegye, tehesse hozzá saját tudását. Ilyen dolgot az ember már régen nem magáért, a saját dicsőségéért ír, hanem kötelességérzetből. A még élők felelősek a már meghaltakért, bármilyen formában, akár csak ilyen módon is.
És végül, ha van rá pénz és egyéb hajlandóság, akkor egy nagy kiállítást és egy albumot is összerakok majd belőle.

Felvezetés:
Gyakran kerül elő hivatalos és magánbeszélgetések során a magyar fotográfia világhíres volta, dicső múltja, meghatározó szerepe. Elhangzanak nagy lózungok, frázisok pufognak, de sem az, aki mondja, sem, aki hallja, nem tud igazán sokat a Brassai-Capa-Kertész-Moholy-Munkácsi körön kívüli magyarokról. Nagyothallók párbeszéde zajlik. Pedig az 1848-49-es forradalomtól és szabadságharctól kezdve, a huszadik század eleji népvándorláson át, folytatva a Trianon utáni nagy emigrációs hullámmal, a második világháborút, majd 1956-ot követő kivándorlásokkal félezret meghaladó számú magyar fotográfus került külföldre, dolgozott ott, szerzett több-kevesebb dicsőséget magának, a magyar fényképezésnek. Fontos lenne, ha az ő nevük, életútjuk, munkásságuk és képeik is hozzáférhetők lennének mind a szakmai, mind a szélesebb közönség számára, hogy az ilyen témájú beszélgetések mögött is legyen valamiféle megalapozott tudás, hiteles információ. Hogy végre egyben lehessen látni mindazokat, akik a fotográfiának mint szakmának és mint művészetnek ezt a szegmensét alkotják. Jelenleg van egy névsorom, mely 572 nevet tartalmaz. Olyanokét, akiket ez a kutatásom célszemélynek tekint. Köztük vannak valódi emigránsok, akiket néha disszidenseknek is mondtak és keményen büntettek. Miért, ki tudja? Vannak hosszabb-rövidebb időt külföldön töltő, majd hazatért fotográfusok, akik jelentősnek mondható életművet hagytak az őket befogadó országokban. Vannak másod-harmadgenerációs magyar származásúak, továbbá néhány olyan is, akik beházasodás útján kerültek velünk valamilyen nexusba. A lista – értelemszerűen – nem tartalmazza a trianoni döntés következtében lakhelyük elhagyása nélkül idegen állampolgárokká lett fényképészek, fotográfusok, fotóügynökség-vezetők, elméleti fotószakemberek nevét. (Velük majd külön szeretnék foglalkozni a későbbiekben.) És az sem biztos, hogy most sort lehet keríteni azokra, akik az Osztrák-Magyar Monarchia országaiban dolgoztak 1867 és 1918 között, hiszen nekik nem kellett egy új országba menniük, ha Bécsben, Prágában vagy Zágrábban nyitottak műtermet, bár ők is kettő vagy inkább több ország fotótörténetét gazdagítják.
A kutatás ennek az 572 embernek az életútjára, fotográfiai munkásságára, képeire és a Magyarországhoz kötődő szálaira terjed ki. Ha menet közben még előkerülnek új, általam eleddig nem ismert nevek, akkor természetesen az övékkel folyamatosan kiegészül majd.

A magyar emigrációk kezdete és a fényképezés feltalálása koránt sem esett egybe. Ám az utóbbi 1839-es évszáma mégis kezdőpontja ennek a munkának. Miután természetes korszakhatárokkal dolgozom, korábban nem kezdhetem, mint Arago nevezetes bejelentésével a Francia Tudományos Akadémián, s be kell fejezzem a határok szabad átjárhatóságát jelentő 1989-es dátumnál. E két évszám között eltelt másfélszáz év alatt jól megfigyelhetően – miután a tömeges emigráció mindig hullámtermészetű – egy-egy nagyobb társadalmi, politikai esemény, gazdasági válság, aranylelőhely felfedezése vagy bármi az amúgy szórványos, folyamatos, de nem számottevő hazaelhagyást tömegessé teszi. A magyar történelem a jelzett időben legalább 6, de inkább 7 ilyen nagy hullámot produkált.

Az első periódus 1849, a vesztes szabadságharc után távozókkal. Elsősorban létükben, egzisztenciájukban fenyegetett tisztek, értelmiségiek, tanult ifjak, arisztokraták menekültek el a kivégzés, a börtön, a kényszersorozás és a diktatúra elől. Szinte egyiküknek sem volt hivatásszerű szakmája a fényképezés, de a viszonylag könnyen megtanulható, papíron igazolható végzéshez nem kötött, ebben az időben nagyon divatos foglalkozás, melyet a fogadó országok nyelvét gyakran nem beszélő emigránsok is elsajátíthattak, sokuknak adott hosszabb-rövidebb ideig megélhetést. Került közülük fényképész a török szultán udvarába, Edinburgh-ba, Brazíliába, Amerikába és Ausztráliába is.

A második szakasz a XIX-XX. század fordulója, ami elsősorban gazdasági okokkal magyarázható. Azok a százezrek, akik ekkoriban szálltak hajóra, még nem mindannyian szándékoztak véglegesen letelepedni az Újvilágban. Egyetlen céljuk volt, ideiglenes vendégmunkásként vállalva akár a legnehezebb munkákat, hogy aztán hazatérve, a kint megtakarított pénz segítségével emberibb életet kezdjenek.
Sok urunk nem volt rest, se kába, // birtokát óvni ellenünk // s kitántorgott Amerikába // másfél millió emberünk.” (József Attila: Hazám) Főként a mezőgazdaságban, iparban dolgozó tömegek mozdultak ekkor. Akadt közülük néhány, akinek sikerült. Néhányan hazajöttek, mint Stretawszky János nagybátyám, és nagyon sokan ott ragadtak, bármilyen szándékkal is indultak neki a világnak.

A harmadik hullám az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot és a trianoni békekötést követő évek nagy népvándorlása, mely főképp Németországba, Franciaországba, Amerikába, és kisebb részben Kanadába irányult. Az ekkor kikerült magyarok többnyire feladták a hazatelepülés reményét, zömük a befogadó országban való végleges letelepedés mellett döntött. Részben az 1918-19-es forradalmak baloldali, kommunista értelmiségieiből, munkásvezéreiből, a fehérterror elől menekülőkből, részben a trianoni döntés hatása nyomán felkerekedő szakmunkásokból, hivatalnokokból, diplomásokból, művészekből álltak az útra kelők.

A negyedik a zsidótörvények életbelépésétől a második világháborút megelőző időszak, amikor mások mellett tudósok, írók, művészek is tömegesen kényszerültek elmenni elsősorban származásuk, világnézetük miatt. A harmincas évek elején, Hitler hatalomra jutását követően aztán a korábban Németországba, Franciaországba, Hollandiába emigráltak egy második hullámban tovább húzódtak biztonságosabb vidékekre, miáltal nemzetközi hírű tudósok, írók, művészek, köztük fotográfusok is nagy számban jelentek meg a tengerentúli magyar emigrációban.

Az ötödik a második világháború végéhez és az 1948-as kommunista hatalomátvételhez köthető kivándorlás, mely több százezer embert lökött ki a háború sokkjából akkor ocsúdó világba. A lövöldözések befejezésének pillanatától Közép-Európa országútjai új népvándorlás tanúi lettek. Emberkaravánok népesítették be északról-délre, délről-északra, keletről-nyugatra, nyugatról-keletre vonulva. 1945. május 8-án, abban a pillanatban, amikor Európában befejeződött a második világháború, több mint egymillió kitelepített és elhurcolt, vagy a maga akaratából távozott magyar tartózkodott Ausztriában és Németországban. Ez az ország lakosságának körülbelül egytizedét kitevő embertömeg nagyon heterogén volt, katonák, rendőrök, csendőrök, leventék, köztisztviselők, kitelepített intézmények alkalmazottai, diákok, a szovjet megszállás elől menekülő férfiak és asszonyok, politikusok, újságírók, művészek, a nemzetiszocialista hatóságok által elhurcolt emberek és koncentrációs táborokban fogva tartott zsidók, cigányok, politikailag megbízhatatlannak ítélt személyek alkották. 1945-46 amúgy is átmeneti időszaknak bizonyult, hiszen hullámzott az egész kinti magyarság. Volt, aki hazament, mások országot változtattak, és akadtak, akik sokadszor cseréltek lakhelyet.

A hatodik etapot az 1956-os forradalom bukását követő újabb kétszázezer ember menekülése jelentette. Statisztikák szerint Ausztriába 1956-57-ben mintegy 181.000 magyar érkezett. A legtöbben novemberben lépték át a magyar-osztrák határt: szám szerint 113.800 fő. Decemberben további 50.000-rel nőtt a számuk. Túlnyomó többségük hamarosan elhagyta a szomszédos országot, mivel az képtelen volt befogadni ilyen hatalmas embertömeget, 1959-ig 162.000 magyar utazott más országba.
Végül a hetedik, melyet nem vagyok még biztos, hogy külön kell-e kezelnem, az 1963-as úgynevezett konszolidációtól 1989-ig terjedő disszidálások sorozata, ahol a szocializmus viszonyai között élni nem tudók választottak más lakhelyet és más életet.

Itt a Fotoklikken nem periódusok szerint, hanem a nevek abc sorrendjében tesszük ki folyamatosan a neveket, a hozzájuk tartozó adatokkal, portrékkal és képekkel. Nem titkolt szándékunk a Fotoklikk szerkesztőivel, hogy miközben megosztjuk mindenkivel kutatásaink eredményeit, közben várjuk a kommenteket, véleményeket, kiegészítéseket, új neveket és új képeket, mert az a 600 Magyarországot valamiért elhagyó fényképész, akiről most ismereteink vannak, egészen biztos, hogy nem a teljes szám. Minden új név, új, vagy javított adat, fénykép bővíti és pontosítja ezt a névsort, melyre végső soron nem nekem, a szerzőnek, nem a Fotoklikk szerkesztőségének van szüksége, hanem mindenkinek, aki előnyben részesíti a precíz tudáson alapuló honszeretet a melldöngető handabandázással szemben. Bízunk benne, hogy az internet segítségével olyanokhoz is eljuthat ez a kezdeményezés, akik a szakmai lapokban, más fórumokon nem férnének hozzá.

Kincses Károly
Kincses Károly
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.

Related Articles

Egy Klikkhez tartozunk!

5,488RajongókTetszik
197KövetőKövetés
678FeliratkozóFeliratkozás

Latest Articles